Századok – 1990
Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487
522 FIGYELŐ hanem a sztálini politika erőfölénye és ragaszkodás a szovjet modellhez, ha úgy tetszik, a szovjet fejlődés és a „szocializmus" azonosnak vétele tehető felelőssé. Ott ugyanis, ahol ennek külpolitikai hordereje volt, képesek voltak alkalmazkodni a más viszonyokhoz. így történt az NDK-ban, ahol az államosítás megállt a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemeknél, s ha korlátozták is a magánvállalkozás lehetőségeit, ha nagyon szoros ellenőrzés alatt is tartották ezeket az üzemeket, de az ipari termelés, a szolgáltatások jelentős mértékben megmaradtak magántulajdonban, egészen az 1970-es évek elejéig. Kisebb mértékben tűrték a sajátos agrárfejlődést Lengyelországban, s nagyon nagy horderejű kérdésekben persze minden országban toleráltak sajátos vonásokat. A gazdaságpolitika egészében azonban a szovjet fejlődést követte mindenütt, így például Csehszlovákiában is az iparosítás extenzív formáit erőltették, holott az ország (a cseh terület) akkor Európa iparilag legfejlettebb régóihoz tartozott. Az uniform izáltságnak ez az erőltetése következett nyilván abból is, hogy Sztálin és a politika irányítói közeli háborúra számítottak, ezért erőltették az ipari, elsősorban a hadiipari potenciál extenzív növelését, s ezzel mind nagyobb terheket róttak a szovjet és a szövetséges népekre. Hogy mennyiben lehettek tisztában a valódi helyzettel, különösen az európai szocialista országok viszonyaival, a lengyel és a magyar társadalomban felhalmozódott feszültségekkel, ugyanolyan nehezen megválaszolható kérdés, mint szinte minden az 1945 utáni évtizedek történetéből. Az azért valószínű, hogy a Sztálin halála után bekövetkezett események, részben változások egy részének előkészítése még Sztálin életében megkezdődhetett. Aligha valószínű, hogy Berija s mások, akik pl. a magyarországi körülményekkel tisztában voltak, ne ismerték volna ezeket a viszonyokat már jóval 1953 júniusa előtt. Vannak, akik úgy vélik, Nagy Imre visszatérése az MDP politikai bizottságába, majd a miniszterelnök-helyettesi székbe még 1952-ben ezzel a változással lehet összefüggésben. Márpedig mindez még jóval Sztálin halála előtt történt. Új korszak meghirdetését jelezheti a XIX. kongresszuson, 1952. október 14-én Sztálin által elmondott zárszó is. Lehetséges, hogy a „burzsoá demokratikus szabadságjogok zászlajának" és „a nemzeti függetlenség és a nemzeti szuverenitás zászlajának" — hogy Sztálin szavaival éljek — felemelése a kommunisták részéről, amit itt Sztálin parancsba adott (szavai ekként foghatók fel, s az európai és ázsiai kommunista pártok akkor szerte a világon így is reagáltak), egy olyan külpolitikai irányvonal meghirdetése, amely akár a nyugat-európai országokban is a nemzeti önállóságot kitűző politikai erőkkel, de legelsősorban a függetlenségre törekvő gyarmati népekkel kívánt összefogni, ebben az irányban képzelte el a szorongató helyzetből való kitörést. Ez utóbbit később Hruscsov meg is valósította, s ez lényegesen hozzájárult a Szovjetunió külpolitikai pozícióinak javulásához az 1950-es évek közepétől, majd az 1960-as években. Belpolitikailag is fordulat, új szakasz érlelődött. A XIX. kongresszus szervezeti változásai, a politikai iroda megszüntetése, a vezetőgrémium, az elnökség létszámának erős megnövelése (25 főre), majd a kongresszus utáni szervezeti változások arra utalnak, hogy valami készülődött, ha nem is tudjuk, micsoda. Sztálin utolsó évei megnövekedett ideológiai tevékenységének is lehet ebben szerepe, elsősorban a szocializmus közgazdasági kérdéseiről írottaknak. Számomra úgy tűnik,