Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

FIGYELŐ 519 lékesen Rooseveltnek a háború utáni Európával kapcsolatos elképzelései sem azok), hanem igazából az, hogy nem ismerjük, valójában milyen változásokat is jelentett Truman elnöksége az amerikai külpolitikában, mekkora fordulatot idézett ez elő. Nem ismerjük a szovjet mérlegeléseket sem. Λ háború végére kialakult egy bizonyos elképzelés a nagyhatalmak háború utáni viszonyáról. Ennek keretében történtek bizonyos megállapodások is. Churchill moszkvai tárgyalásai Sztálinnal, a keleteurópai régió ún. felosztása, amelyet az amerikaiak is elfogadni látszottak, a másik oldalon az amerikai-szovjet viszonyrendszer körvonalazódása, akár Jaltában is jelez egy bizonyos egyensúlyi rendszert. Ez valószínűleg nagy mértékben felborult Roosevelt halálával, Truman elnökségével. Nem tudjuk, hogyan mérte fel az új helyzetet a szovjet külpolitika, személy szerint az azt irányító Sztálin, s így azt sem tudjuk, mennyire volt helyes ez a felmérés, s mennyire nem. Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a szovjet külpolitika egyes területeken nem tartotta magát a megállapodásokhoz, illetve a megegyezés előtt igyekezett magát kedvező helyzetbe hozni (Lengyelország), más vonatkozásban viszont valóban tartotta magát a megállapodáshoz (Görögország, Finnország), de hasonló folyamatok jellemzik az amerikai meg az angol külpolitikát is. Önmagában ezek a körülmények nem döntőek, tulajdonképpen a politikai készség kinyilvánítása a megegyezésre, vagy ki nem nyilvánítása az, ami a lényeges. Kétségtelen, hogy összességében nézve Sztálin külpolitikája annyiban mindenképpen felelős a hidegháború kirobbanásában, hogy nem tett komolyabb lépést a közeledésre, hanem inkább elsáncolta magát, s az ellenfél kísérleteinek visszaverésére játszott. Aktívabb békepolitikával, a nyugati kezdeményezések iránti nagyobb kompromisszum-készséggel talán eredményt lehetett volna elérni. Ehhez persze valóban szó szerint be kellett volna tartani a megállapodásokat. A másik oldalon viszont nem vitás, hogy az amerikai külpolitika az atomfegyver birtokában erős nyomást gyakorolt a Szovjetunióra, ha talán nem is mindig ott, ahol ennek helye lehetett, s nem is mindig diplomatikus módon. Önmagában még az is zavarta az amerikai politikát, hogy a szovjet külpolitika nem parírozott, az első időben nem vett tudomást az atom fölényről, s egyáltalában nem úgy visalkedett, mint aki tudatában van gyengébb voltának. Jellemző erre a potsdami értekezlet, ahol Truman bejelentette Sztálinnak az atomfegyver létrehozatalát, amihez Sztálin gratulált, majd témát váltott. Truman ebből arra következtetett, hogy az oroszok nem ismerték fel a dolog jelentőségét, ugyanakkor Zsukov emlékirataiból tudjuk, hogy Sztálin pontosan megértette, miről van szó, hiszen ez után, már külön szobában, azt mondta Molotovnak, szólni kell Kurcsatovnak, gyorsítsa meg a kutatásokat. Hasonló volt a helyzet a londoni külügyminiszteri értekezleten, ahol az amerikaiak nem értették, hogyan lehet az, hogy a Szovjetunió nem tesz engedményeket, amikor nekik atombombájuk van, az oroszok azonban tüntetően nem vettek erről tudomást. Úgy tűnik mindebből, hogy mindkét oldal rosszul reagált a kialakult helyzetre. Az amerikaiak elvárták a szovjet külpolitika nagyarányú engedményeit, a Szovjetunió viszont azért nem tett engedményeket, hogy a nyugati hatalmak ne érezhessék erőfölényben magukat. Ezzel hibás körfolyamat alakult ki, amelynél automatikus reakciók jelentkeztek, rossz akciókra még rosszabb reakciók. S innen már nagyon nehéz visszalépni, vagyis megszakítani magát a hibás kört.