Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

518 FIGYELŐ hiányzik a terror mozgásmechanizmusának elemző bemutatása is. Hogyan, miért került sor a tömeges megtorlásokra? Erre még olykor kaphatunk választ (fegyveres ellenállás a gabonarekvirálás idején, a mezőgazdaság átszervezésének éveiben stb.), de ez a válasz sem igazán kielégítő. Kik döntöttek a megtorlásokról? Mi az, ami ezekből a felső szinteken dőlt el, s mi az, ami a helyi adminisztráció kezében volt? (Lenin az első párttisztítás tanulságait elemezve arra figyelmeztet, hogy a kizártak túlnyomó részét — meg nem engedhetően — egyéni okokból távolították el a pártból!) A kutatás, az érdeklődés eddig a neves emberek sorsára, a pártvezetők, az értelmiség kiemelkedő tagjainak, legfeljebb a kommunista párt tagjainak esetére szorítkozott. Holott ez csupán törpe kisebbség a megsemmisítettek egész hatalmas tömegéhez viszonyítva. Mi döntötte el ennek a tömegnek a sorsát? Hol, hogyan s mikor pecsételődött meg a sorsuk? Mekkora tere nyílt a helyi szervek túlkapásainak, az egyéni visszaéléseknek? Az ideológia mellett milyen más tényezők működtek mindebben közre? Ezekre és hasonló kérdésekre a további kutatásnak kell feleletet adnia. 10. Önálló tematikát képvisel az egész sztálini korszakban az 1945 utáni évtized. Mind a belpolitika, mind a külpolitika kérdései ma még valójában oly mértékben a homályban húzódnak meg, hogy a korszak eseményei és a sajtó mellett igazán csupán néhány visszaemlékezés az, amire valamennyire támaszkodni lehet. Levéltári anyagok kutatása nem csupán a Szovjetunióban, vagy a szocialista országokban elképzelhetetlen mind a mai napig, de a nyugati vagy a semleges országok levéltárait sem igazán tárták fel eddig. S az is kérdés, hogy a bizalmas anyagokat megtalálni-e a levéltárakban. Néhány kérdést mégis fel kell vetni ahhoz, hogy áttekintésünket valamennyire is megnyugtatóan fejezhessük be. Mindenekelőtt a nagy kérdés: a háborúban aratott győzelem után Sztálin miért nem maradt meg a háború során kialakított belpolitikai irányvonalnál, amely a korábbi évtizeddel összehasonlítva nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb volt. A történeti irodalom úgy veti fel a kérdést, ha Sztálin megmaradt volna a mérsékeltebb belpolitikai vonal mellett, magyarán abbamaradtak volna a tisztogatási kampányok, nem hangsúlyozták volna az osztályharc éleződésének elméletét olyan erőteljesen, amint tették, Sztálinnak valószínűleg elfelejtették, vagy legalábbis megbocsátották volna korábbi bűneit, s a nép szeretett vezéreként emlegetnék talán még ma is. Hiszen még a háború előtt leszámolt potenciális ellenfeleivel, s a háború megnyerése — minden veszteség ellenére — óriási tekintélyt biztosított számára. Mint a vonatkozó történeti munkák mondják, mindenki azt várta, hogy így fog történni. De pontosan az ellenkezője történt. A kérdés az, egyáltalában mennyire volt reális az ilyenféle várakozás. S itt azonnal a külpolitika fogas kérdéseibe ütközünk, olyanokba, amelyeket ma még nem lehet megnyugtatóan tisztázni. A kérdés ugyanis az, hogy ki, vagy mi a felelős a nagyhatalmak közötti konfliktus kiéleződéséért a második világháború után. Érzelmi alapon nem szabad választ adni erre a kérdésre, ami viszont a konkrét tudásunkat illeti, az nemcsak hogy nem hézagmentes, inkább úgy mondhatnám, gyakorlatilag csupa lyukból áll. S nem csupán az teszi nehézzé a választ, hogy a Roosevelt halála utáni hónapok amerikai külpolitikai koncepciói ma még egyáltalában nem világosak (mcl-