Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

500 FIGYELŐ nem, a Mein Kampf-ban rögzítettektől függetlenül is — megkezdenie az orosz hadjáratot. Sztálin időt szeretett vola nyerni, hogy megfelelően felkészítse a szovjet hadsereget a harcra. Arra törekedett, hogy majd akkor, amikor Németország kimerül, léphessen a csatamezőre, ha szükség lenne rá. Ez a magyarázata minden olyan gesztusának, amellyel jelezte, hogy nem kívánja a háborút. Nem akarta provokálni a németeket. Az 1940 novemberi berlini szovjet-német tárgyalások után, amelyen a Szovjetunió elutasította angol gyarmati területek (India) bekebelezését, s egyidejűleg kétségbe vonta a németek dél-kelet-európai katonai mozdulatainak jóhiszeműségét, valószínűleg világos volt számára, hogy az összecsapás előbb vagy utóbb elkerülhetetlen. De mert Berlinben Hitler Molotovnak felvetette egy személyes találkozó lehetőségét Sztálinnal, Sztálin valószínűleg úgy vélte, e találkozó előtt nem kerül sor nyílt összecsapásra. Mindez együttesen magyarázza az ellentmondó adatokat egyrészt arról, hogy 1941 első felében már voltak a németekkel bekövetkező összeütközésre utaló jelek, másrészt Sztálin számos törekvését a tárgyalásokra Hitlerrel. Felújultak a Nagy-Britanniával abbamaradt tárgyalások is, ami a németek számára talán jelezte a veszélyt. Sztálin gesztusai (a japán külügyminiszter búcsúztatásakor a pályaudvaron a német katonai attasénak mondottak, a Pravda cikke az angol provokációról stb.) azt célozták, hogy elkerüljék az azonnali összeütközést, bár nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy a támadás bármelyik pillanatban kirobbanhat. A miniszterelnöki poszt átvétele Molotovtól 1941. május 6-án is e veszélyhelyzet jegyében történt, s talán azért is, hogy a Hitlerrel történő személyes találkozást előkészítse. Azért, mert mindkét lehetőségre felkészült, nyilván nem érheti bírálat ezt a politikát. De letagadhatatlanul óriási kockázatot vállalt. Sztálin a játéknak ebben a szakaszában kétségtelenül vesztett. Ugyanakkor az, hogy a szovjet hadsereg olyan komoly vereségeket szenvedett el az első hónapokban, legalábbis részben objektív körülményeknek köszönhető. Igaz, hogy a szovjet hadsereg összlétszámát tekintve valamivel nagyobb volt, mint a német, de a Távol-Kelet jelentős erőket kötött le, másrészt fegyverzete korszerűtlenebb volt, mint a németeké, parancsnoki állománya pedig — s nyilván ez a leglényegesebb — zömmel tapasztalatlan újoncokból állt. Ennek okai persze ismertek, ebbe nem is megyünk bele részletesen. Akármi is volt, idő és tapasztalat kellett ahhoz, hogy az új parancsnoki állomány felnőjön feladataihoz. A külpolitika kérdéseihez tartozik a németekkel való tárgyalások problematikája, amelyekről a szerzők nem tesznek említést. Itt most nem is arra célzok, ami csak újabban került felszínre: az a lehetőség ugyanis, hogy Sztálin esetleg már 1941. október elején ajánlattal fordult volna a németekhez. De nincs szó az 1943-44. folygmán svéd csatornákon keresztül folyó tárgyalásokról sem. (Talán érdemes lenne a Wallenberg-kérdést is egyszer ebből a szempontból szemügyre venni.) A magunk részéről természetesnek tartjuk, hogy mindegyik hadviselő fél törekedett a megegyezésre az ellenféllel, hiszen egy esetleges megállapodással további óriási ember- és eszközveszteséget lehetett volna elkerülni. Az 1941 októberi tárgyalási ajánlatot sem lehet egyszerűen elítélni. A német vezérkarban ekkorra már tudatosodott, hogy a villámháború Oroszországban csődöt mondott, tehát lett volna esetleg hajlandóság a békére a németek részéről is. Sztálin pedig abból indulhatott ki, hogy