Századok – 1990
Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487
492 FIGYELŐ na, ha nem lettek volna forradalmárok, Sztálin azonban nem. Lehet, hogy ez így van, de azért valamit nem szabad elfelejteni: Lenin, Trockij,Buharin vagy Zinovjev is „hivatásos forradalmár" volt egész életében, minden konkrét polgári foglalkozás nélkül. Furcsa, hogy nem nagyon vetődik fel a kérdés, miből éltek és működtek? A bolsevik mozgalom ilyenféle szervezeti és „hadtáp"-problémái iránt érzéketlen a történetírás. Pedig ebben a kérdésben mutatkozna meg a közös gyökér mindannyiójuk esetében. Hiszen eltartásukról kivétel nélkül gondoskodni kellett. Sztálin a postarablásokkal egyebek között ezeket a gazdasági alapokat igyekezett megteremteni a mozgalom számára, az ezekben a műveletekben vele együtt dolgozó társaival együtt sokszoros kockázatot vállalva. A „teoretikusok" és „szervezők" közötti ellentét, amivel az irodalomban sokan dolgoznak, amúgy is meglehetősen labilis érv. Mindazok a személyek, akik itt szóba jöhetnek, kivétel nélkül a gyakorlati munkában is részt vettek, lényegében mindannyian hivatásos forradalmárok voltak, közülük azok, akik az élvonalba tartoztak, az utódlási küzdelmek során egyik vagy másik időpontban kivétel nélkül szorítóba léptek a hatalomért vívott harcban. Aktívan részt vettek a polgárháborúban, a korántsem emelkedett stílusú politikai küzdelmekben, amelyek Lenin halála után bontakoztak ki, egyik szerepe sem kevésbé problematikus, mint a másiké, vagy mint akár Sztáliné. Nagyon tévednénk, ha Zinojevet, Trockijt, vagy Buharint puszta gondolkodóként képzelnénk el, akik egy gyökeresen másfajta, kevesebb tragédiát, megrázkódtatást, emberi veszteséget hordozó fejlődés hívei lettek volna. Sztálin esetében a megkülönböztető az, hogy ő egész idő alatt az ország határain belül működött, s ezért a gyakorlati munka ezen évei folyamán óriási mennyiségű tapasztalatot szerzett a nemzeti-nemzetiségi kérdések terén. Ha hinni lehet a történetnek, élt grúz, örmény, török és tatár, azerbajdzsáni környezetben egyaránt, és azok a tapasztalatok, amelyeket ez évek alatt felhalmozott, nem csupán s nem is elsősorban a nemzeti kérdésről készített írásában jutnak kifejezésre, hanem jóval később, a nemzeti kérdés kezelésében tanúsított politikájában. 1921 nyarán a grúziai átalakulás kérdése kapcsán mondott beszéde, abban különösen a karabahi körzettel kapcsolatban mondottak az elmúlt év eseményeinek fényében egészen más megvilágítást kaphatnak, mint korábban: kétségtelen, Sztálin úgy látta (valószínűleg helyesen), hogy egy olyan kevert népességű régióban, mint a Kaukázus vidéke, képtelenség nemzeti államokat kialakítani, a nemzeti keretek között történő megoldásnál előnyösebb (lett volna) a föderatív megoldás az összes érintett nép, törzs stb. teljes egyenjogúságával. Végül is Lenin álláspontja győzött, így viszont a nemzeti ellentéteknek a megelőző évek során történt kiéleződése után nem maradt más lehetőség hátra, mint nagyjából egyformán elnyomni minden köztársaságot, a térség összes érintett népét, törzsét. Ezért lett oly fontos a födő, amelyet a késői utódok — megfeledkezve arról, hogy ilyen jellegű ellentétek nem szoktak nagyon rövid idő alatt feloldódni — levettek a lobogó vizet tartalmazó üstről. Itt általában is megragadhatjuk az eloroszosodás fontos kérdését. Közhelynek számít, amivel Sztálin is tisztában volt, hogy ti. az orosz birodalomban a legnagyobb nemzet az orosz, s az is, hogy a nemzeti-nemzetiségi ellentétek végső soron az egész birodalom széteséséhez vezethetnek. A szerzők ezen a ponton eléggé elhanyagolnak egy fontos problémát: a nemzeti önrendelkezés körüli vitát. A párt