Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

FIGYELŐ 493 egyik szárnya helyeselte, a másik ellenezte az önrendelkezés megadását, s amikor az újonnan függetlenné vált államokban (Finnországban, amelynek számára egyébként éppen Sztálin hirdette ki a függetlenné válás lehetőségét, Észtországban, Lengyelországban stb.) a polgári irányzat került hatalomra, a függetlenség megadását ellenzőket ez jelentősen megerősítette. Sztálin ekkor is az önrendelkezés megadása mellett maradt, némileg módosított állásponttal. S végül is a gyakorlati politika számára egyedül elfogadható módon ő fogalmazta meg a követendő politikát, amikor meghirdette a mindkét irányban folytatandó harcot, a nagyorosz sovinizmus és a helyi nacionalizmusok ellen egyaránt. A központból nézve, a helyi viszonyok nem teljes ismeretében, ez az egész másfajta akusztikát kapott, olyat, amelyben előtérbe került a helyi nacionalizmus elleni küzdelem. Sztálin azonban nem volt álmodozó, pontosan tudta, hogy a hatalmas ország csaknem száz népét csak egyféle módon lehet együtt tartani: amint azt a cári hatalom tette, amely fellépett a helyi nacionalizmusok ellen (minden helyi nacionalizmus ellen, vagyis a kisebbségieké ellen is) a népek egymás elleni gyűlöletét kihasználva, egymással tartva sakkban őket, s az egészre felülről rátelepítette a birodalmi orosz nacionalizmus mindent egyformán elnyomó bürokráciáját. Sztálin is belátta, hogy az ilyen módszerekről — legalábbis egyelőre — nem lehet végérvényesen lemondani. Az általános antidemokratikus társadalmi szervezet azután biztosította ennek a politikának a tartós megvalósíthatóságát. Az egyforma elnyomás uralkodó és elnyomott nemzetek számára jó időre megoldottnak tüntette fel a nemzeti kérdést legalább a felszínen. Sztálin nyilvánvalóan tudta, hogy ez csak a látszat, egész politikája, különösen káderpolitikája arra utal, hogy maga is tudatában volt a veszélyeknek, ezért kellett azokhoz a hatalmi eszközökhöz nyúlnia, amelyeket korábban minden soknemzetiségű birodalom, különösen az ázsiai soknemzetiségű birodalmak (pl. a törökök, mongolok stb.) gyakoroltak. Annak, hogy a birodalom egész lakosságának majdnem fele nem orosz nemzetiségű volt, s hogy nem néhány, hanem sok tucat, mintegy száz különféle nemzet, nemzetiség, törzs stb. tette ki ezt a kisebb részét a lakosságnak, megvolt a maga szerepe a sztálini államvezetési gyakorlatban, de különösen a nemzetiségi politikában, amely favorizálta a legvisszamaradottabb körülmények között élő kisebb népeket, törzseket, miközben sokszor túlságosan is fékezte, visszaszorította a nagyobb, önálló államszervezetekkel már rendelkező népeket. Nemzetiségi politikájának ezt az aspektusát is szükséges lenne forrásokra támaszkodva érdemben kutatni. A polgárháború és az intervenció időszakának bemutatása egyébként a kötet egyik jól sikerült része. Sztálin szervezőtevékenysége az, ami megkülönböztette őt a többiek közül, s az első számú vezetők közé emelte nagyon rövid idő alatt. Lenin a XI. kongresszuson (1922. március 28.) kénytelen volt megvédeni Sztálint, akit támadások értek azért, mert több fontos tisztséget is egy kézben összpontosított. Ekkor már a nemzetiségi népbiztosság irányítása mellett a Munkás-Paraszt Felügyelet vezetését is rábízták, amit többen is szóvá tettek. Lenin akkor úgy vélte, ő az egyetlen alkalmas, szervezési munkára képes személy a vezetőségben. A szerzők ugyan jól emelik ki, hogy a szervezés volt az, ami Sztálint a pártapparátus csúcsára emelte, csupán nem képesek érzékeltetni, mit is jelent a „szervezés", miért volt kulcsfontosságú a szovjet hatalom első éveiben.