Századok – 1990
Tanulmányok - Gyáni Gábor: Lakáshelyzet és otthonkultúra a munkásság körében a századfordulón III–VI/355
LAKÁSHELYZET ÉS OTTHONKULTÚRA A MUNKÁSSÁG KÖRÉBEN 373 Tudjuk például, hogy a Wekerlén a háború első évében kb. 19 ezer bérlő lakott.85 S miután ez a telep a hatósági bérlemények durván egyharmadát foglalta magába, így arra lehet következtetni, hogy 1914 táján mintegy 55 ezer körüli az állami-községi lakásokban élők száma. Ez a szám még nagyobb is, ha arra gondolunk hogy benne foglaltaltnak a népszálló és a népház használói, akik viszont sűrűbben cserélődtek. Nem lehet azonban kiszűrni minden olyan elemet, aki nem tartozott a szűkebben vett munkássághoz,ám az is biztos, hogy ennek a félszázezer keresőnek és eltartottjának a döntő hányada valóban munkás volt. Tekintve, hogy az 1910-es cenzus szerint a város munkásnépessége (az összes gazdasági ág segédszemélyzete a házicselédek nélkül) majdnem kereken 390 ezer (keresők + eltartottak),86 szerény becsléssel is e tömeg legkevesebb a tizede (ha nem magasabb százaléka) lakott a tízes évek derekán állami (tanácsi) bérlakásban. Ami mai mércével alacsony arány,ám a lakáspiac hatósági intervenciójának e kezdeti körülményei közepette semmiképp nem lebecsülendő arány. A hamarosan kirobbanó világháború hosszú távon legalább egy évtizedre szinte megbénította ezt a fajta hatósági lakáspolitikát. De terjesszük ki vizsgálatunkat térbelileg megvizsgálva, hogy vajon a fővároson kívül milyen mértékű államiközségi lakásépítésre került ekkor sor, egyáltalán: mennyiben általánosíthatók a Budapesten észlelt új tendenciák? Minden jel szerint a közületi lakásépítkezések század eleji hulláma egyedül a fővárosra korlátozódott, és a vidéki városokat messze elkerülte. Legalábbis nem szólnak adatok egyetlen nagyobbszabású községi lakásépítési akcióról sem vidéki városaink vonatkozásában, ilyen értelmű állami tevékenység pedig még szerényebb keretek között sem mutatott fel kézzelfogható eredményeket. Igaznak tűnik tehát hazánkat illetően is Hobsbawm megfigyelése, miszerint az állami és városi lakásépítkezések rendre a nagyvárosok, köztük is a fővárosok lakásgondjainak a megoldására vállalkozva indultak meg századunk elején, messze elkerülve a kisebb városokat. A szerző szerint ennek az a közelebbi magyarázata, hogy a nagyvárosban a szegények lakással való ellátása tekintetében a piaci mechanizmusoknak nem volt,nem is lehetett igazi alternatívája. Hiszen e városokban a munkások saját építkezései, a saját háztulajdon már eleve nem válhattak széles körűvé (gondoljunk az építési előírásokra, a zónarendszerekre); de a vidéki ipari és főként a bányaközpontokban oly gyakori vállalati kolóniák sem tartoztak hozzá szervesen a nagyvárosi üzemek munkaerő-gazdálkodási stratégiájához.8 7 A kiutat egyedül a hatósági beavatkozás teremthette meg, amelyre a laissez faire szellemétől áthatott 19. századot követően csak századunk elejétől került majd mindenütt, szinte egyidőben sor. És akkor sem mindenütt, hanem a nagyvárosokban, nálunk kizárólag Budapesten. Ellenben a vidék sem maradt egészen érintetlen a szá-85 Körmöczi Katalin: i. m. (1981) 197. 86 Iltyefalvi I. Lajos: A munkások szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Bp., 1930. 6. sk. 87 Eric Hobsbawm: Labour in the Great City. New Left Review, no. 166. (1987) 46. sk.; a Budapestre jellemző „övezetes várostervezés" kis- és családiház-ellenes irányultságáról ld. Csanádi Gábor - Ladányi János: Budapest (A városszerkezet történetének és a különböző társadalmi csoportok városszerkezeti elhelyezkedésének vizsgálata). MKKE Szociológiai Tanszék, 1987. 89-99.
