Századok – 1990
Tanulmányok - Gyáni Gábor: Lakáshelyzet és otthonkultúra a munkásság körében a századfordulón III–VI/355
LAKÁSHELYZET ÉS OTTHONKULTÚRA A MUNKÁSSÁG KÖRÉBEN 357 Mind a statisztikai adatok elemzésekor, mind a verbális források használata során a szerző csak és kizárólag a szembeszökően túlzsúfolt lakásokra kíváncsi, jóllehet azok aránya mégiscsak jóval kisebb volt, mint a nem feltűnően túlzsúfoltaké.8 Hasonlóan elrajzolt az a kép, melyet egy másik szerző az észak- dunántúli ipar- és bányavidék munkásságának az életkörülményeiről ad. A telepi kolóniákat jellemezve például egyetértőleg idézi a kortárs parlamenti képviselőt, aki „sertésólakhoz, ketrecekhez hasonló düledező viskók"-ról tesz említést. Pedig a szerző által 1936-ból megidézett adatok tanulsága szerint e bányászlakások az átlagos munkáslakásoknál valamivel jobb minőségűek lehettek. A statisztikailag dokumentált bányászok közel egynegyede ti. kétszobás lakásban élt, ami kedvezőbb az ipari munkásságban szokásos aránynál.9 De a példákat tovább is szaporíthatnánk az üzemtörténeti, ill. a hely- és várostörténeti munkák hosszú sorával. A nyomornaturalizmus kliséinek az időnkénti túlhangsúlyozása jellemzi a történeti muzeológiát is. Egy szóval sem szeretném kárhoztatni a szociális szélsőségek tárgyi dokumentálásának a dicséretes szándékát, hiszen pl. a budafoki barlanglakás-kiállítás alkalmas arra, hogy mementót állítson e különös, századunkban fölöttébb anakronisztikus, egyúttal mélységes szociális nyomorról valló lakásformának. A probléma akkor jelentkezik, amikor a munkáslakás szinte maradéktalanul azonosul a nyomortelep fogalmával, amelyre a Munkásmozgalmi Múzeum állandó kiállítása is kínál példát.10 A leegyszerűsítő, sőt olykor kifejezetten torzító történeti beállítással szemben csak újabban érlelődik a reálisabb megközelítés igénye. Példaként Sipos Péter vázlata említhető, melyben röviden szó esik az ipari munkásság lakásviszonyairól is.11 Mindamellett még Sipos sem tér ki a Budapest és szűkebb vonzáskörzete határain túli fejleményekre, jóllehet az ipari segédszemélyzet nagyobb hányada, 1930-ban egyenesen a háromnegyede az ún. vidéken élt. Igaz, ha pusztán a nagyüzemi munkásságot és a fővárost agglomerációjával együtt tekintjük, az így kirekesztett népességhányad egyharmadra mérséklődik.12 Ami azonban nem lehet jogcím a kisebb részben nagyüzemi, nagyobbrészben kisipari vidéki munkásság vizsgálatának az elhagyására. Különösen azért nem, mert Budapest, az egyetlen magyar nagyváros sajátosságai nem általánosíthatók az ország egészére: a fővárosi munkásság lakviszonyai jellegükben alapvetően különböztek a vidékétől. Gondoljunk csak a bérház, a sokemeletes és soklakásos bérkaszárnya, mint épületforma és lakásjogcím budapesti dominanciájára, amely még a nagyobb vidéki városokban sem igen volt elterjedt. g Tausz Anikó: Adalékok a magyar ipari munkásság helyzetéhez 1919 és 1929 között. Történelmi Szemle (T. Sz.), 1976/4. 651. skk. 9 Szántó Ferenc: Lakások, bérek, árak. História, 1983/1. 24. 10 A budafoki kiállítást a Budapesti Történeti Múzeum rendezte; „A magyarországi munkásmozgalom története" című állandó kiállítás rendezőkönyvét közli: Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Közleményei 1977. Számunkra fontos az 55. oldal. 11 Sipos Péter: Az ipari munkásság összetétele, helyzetének, életmódjának egyes vonásai és szervezettsége Magyarországon (1919-1938). In: Munkásosztályunk fejlődése 1945-ig. Győr, 1985. 49-51. 12 Gyáni Gábor: Migráció és mobilitás: a városi munkásság szerkezete a két világháború között. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1. Salgótarján, 1987. 498. sk.
