Századok – 1990
Tanulmányok - Gyáni Gábor: Lakáshelyzet és otthonkultúra a munkásság körében a századfordulón III–VI/355
358 GYÁNI GÁBOR Az eddigiekben hiányként megfogalmazott kérdések megközelítésére vállalkozom e tanulmányban úgy, hogy a témának azért' átfogó jellegű feldolgozását is nyújtsam. Azaz: az ipari munkásság, de nemcsak a gyári munkások lakáskörülményeivel szeretném az olvasót megismertetni, és a lehetőségekhez mérten igyekszem túltekinteni Budapest határán is. Hozzá kell azonban tenni, hogy szándékaim ellenére sem küszöbölhetem ki maradéktalanul azokat az aránytalanságokat, amelyek a múltban is jóval gazdagabban dokumentált főváros és a gyári munkásság indokolt előtérbe állításából származnak; sok helyi kutatásra lenne ahhoz szükség, hogy a kisipari munkásság és legalább a vidéki városok munkásságának az életmódjáról, benne a lakásviszonyairól is a mainál több és mélyebb ismeret alapján adjunk számot. A tárgy szerteágazó volta indokolja, hogy írásunk rövidebb periódus átfogására törekedjék. így az „előzményként" tekintett századvég és a századelő viszonyainak és fejleményeinek vázolását tűztük célul magunk elé, hogy egy majdani következő lépésben a húszas és harmincas évek bemutatásával egészíthessük ki a történetet. A munkáslakás, mint szociális probléma A munkásság lakásviszonyait súlyos szociális problémaként a múlt század végén kezdik tudatosítani, hogy a századelőn helyenként már gyakorlati akciókká érve foglalja el helyét a kérdés a megoldásra váró társadalmi korproblémák sorában. Annak arányában nőtte ki magát „problémává", ahogy a gyors városnövekedés és az iparosodás negatív társadalmi velejárói egyre inkább szembeötlővé, mind zavaróbbá váltak. Korántsem véletlen, hogy éppen a budapesti állapotok szülték a legkorábbi és leghevesebb reakciókat: hiszen ez a város, rálépvén a nagyvárosi fejlődés és az erőteljes ipari centrummá alakulás útjára, látványosan élte át a demográfiai növekedés (a bevándorlás) és az infrastrukturális fejlődés, ezen belül a lakáskínálat mennyiségi és minőségi tényezői közti harmónia felbomlását. S azért csak a '80-as és a '90-es évtizedben vetődött fel elsőként oly leplezetlen nyíltsággal a város túlzsúfoltságának, lényegében a lakáshiánynak a gondja, mert a helyzet e téren ekkoriban fordult válságosra. Mint Wildner Ödön visszapillantva megjegyzi: „Már a 70-es évi népszámlálási adatok súlyos bajokat konstatáltak, de egyrészt ebben az időben a hatóságok még általában kevéssé ismerték el azt a kötelezettségüket, hogy a lakásbajokon nemcsak negatív és tiltó rendelkezésekkel, hanem lakások teremtése útján is segítsenek, másrészt a 73. évi nagy kolerajárvány és a bekövetkezett gazdasági válság után a népszaporodásban, az elvándorlás növekedésével és a bevándorlás csökkenésével visszaesés jelentkezett, úgyhogy a lakosság valószínűleg kevésbé gyakorolta nyomását a hatóságra."13 Nem célunk a történet aprólékos nyomon követése, s csak utalunk a főváros törvényhatósági bizottságának 1885. évi és 1893. évi határozataira, amelyek elvi ajánlásokat fogalmaztak meg a lakásgond enyhítésére, ám kevés, vagy érdemben 13 W.Ö.: A fővárosi lakásviszonyok javítása. Városi Szemle (V. sz.), 1909. 447.
