Századok – 1990

Tanulmányok - Gyáni Gábor: Lakáshelyzet és otthonkultúra a munkásság körében a századfordulón III–VI/355

356 GYÁNI GÁBOR 3 foki barlanglakásokról, amelyek száma egyébként (1930-ban) 500 körül volt. A munkások további hányadának, voltaképpen abszolút többségének a lakáshelyzetéről ugyanakkor egy sorban sem tájékoztat. „Az ellenforradalmi rendszer természetesen semmit sem tett" nyelvi formulával érkeztünk el a másik argumentumhoz, amely azt állítja, hogy a korban nem létezett semminémű szociálpolitikai céloktól vezérelt állami-hatósági lakáspolitika, s ami volt, az is kifejezetten diszkriminatívnak, magyarul munkásellenesnek bizonyult. A bethleni időszakról szólva pl. kijelenti: „Amennyiben voltak lakásépítkezések, úgy ezek elsősorban a burzsoázia lakásigényeit voltak hivatva kielégíteni..., a munkások (az állami 'munkáslakásépítő' akciók keretében épült — Gy.G.) lakásokhoz sem juthattak hozzá, mivel jórészt ezeket is az uralkodó osztály talpnyalót, rendőrök, csendőrök, a munkásarisztokrácia felső rétege stb. kapták meg."4 Majd adatokat sorakoztat föl a fővárosi pince- és alagsori lakások számának másfél évtized során bekövetkezett megduplázódásáról, ill. a szükséglakásba kényszerültek tömegeinek a harmincas évek második felében megfigyelhető kibővüléséről.5 A témában azóta született önálló, és a kérdéssel mellékesen, egy-egy fejezet erejéig foglalkozó történeti tanulmányok szemléletmódja lényegében nem tér el a fenti kötetétől. A teljesség igénye nélkül és pusztán illusztráció gyanánt hadd utaljunk néhány példára. A peremrétegek valóban döbbenetesen alacsony civilizációs életviszonyait, köztük a nyomorúságos lakáshelyzetét, így főként a „szemétbányászok" néhány száz fős csoportjának a nyomorát rekonstruálja Ambrus József úgy, mint a budapesti szegénység egészére érvényes képletet.6

Vagy említhető a Kőbánya történetéről 1970-ben megjelent monográfia, melynek szerzője kizárólag a kerületben ténylegesen nagyszámú szükséglakóteleppel és a bódélakásokkal foglalkozik, ám a zömmel munkások lakta városrész 1930-as évtizedbeli népességéből a további kilenctizednek (!) a lakviszonyairól nincs érdemi mondanivalója.7

Igényesebben közelít a témához a húszas évekre vonatkozóan Tausz Anikó, de ő sem képes megszabadulni a szélsőségek túlhangsúlyozásának korábbi rossz beidegződésétől. vány- vagy katonai kórháznak készültek. Vö. Borsos Endre: A magyar lakásügy a háború kezdetétől. Bp., é.n. I. köt. 152.sk; Ambrus József: A pesti szegényember élete az 1920-1930-as években. A Legújabbkori Történeti Múzeum Évkönyve V-VI. Bp., 1966. 254. 3 VÖ. Barlanglakás-kiállítás. Kiállítási vezető. 4 Kádár Iván: i. m. 97. A megállapításhoz kommentárul szeretném hozzáfflzni,hogy a főváros közigazgatási bizottsága 1926 nyarán beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez a budapesti rendőrség dolgozóinak lakásügyében. Ebben kérelmezik a testület tagjait sújtó rossz lakásviszonyok javítását. Mint a beadványhoz mellékelt statisztikai összeállításból kiviláglik, 793 (88%-ban az őrszemélyzethez tartozó) rendőrségi alkalmazott lakásgondjáról volt szó, közülük 43%-nak egyáltalán nem volt lakása, és albérlőként húzta meg magát, további egyharmaduk pedig szükséglakásban élt. Nem tudjuk,hogy az ügy miként oldódott meg, az viszont biztos, hogy e körben éppúgy, mint pl. a köztisztviselők és az értelmiségi középosztály szintjén, szintúgy sokan éltek ekkor elégtelen lakásviszonyok között. Budapest Főváros Levéltára (BLF) IV. 1416. b. 1189/1926. 5 Kádár Iván: i. m. 227. és 229. 6 Ambrus József: i. m. 7 Szalai György: Kőbánya története. B., 1970. Az idézett számadat a szerzőtől származik könyve 243. oldaláról.