Századok – 1990

Folyóiratszemle - Takeshi Igarashi: Békekötés és pártpolitika II/347

FOLYÓIRATSZEMLE 347 lG ARA SHI TAKESHI BÉKEKÖTÉS ÉS PÁRTPOLITIKA A második v ilágháború utáni japán külpolitika kialakulása körüli viták A háborút követő külpolitikai irány meghatározása körüli vitákban kél tábor állt egymással szemben. A hatalmon lévő konzervatívok az Egyesült Államokkal kívántak szoros szövetségre lépni, s ezzel párhuzamosan fokozatos fegyverkezést terveztek. Az ellenzék éles kritikával illette az erős amerikai nyomással fenyegető szövetség tervét és a fegyverkezési programot. Az ellentét az 1945 és 1952 közötti időszakban keletkezett, mikor a győztes szövetséges hatalmak képviselőjeként az Egyesült Államok megszállva tartotta az országot. Japán „béke alkotmányának" megalkotása - melynek nevezetes cikkelye értelmében is a megszállás idején történt, s ez a két, egymásnak ellentmondó tendencia érvényesült a következőkben is, s alkotta együttesen azt a belső rendszert, mely Japán háború utáni külpolitikáját irányította. A konzervatívok, élükön Yoshida miniszterelnökkel, a „béke alkotmányt" nem annyira pacifista meggyőződésből, mint inkább stratégiai megfontolásokból támogatták: egy megszállt ország próbált minél előbb ismét független lenni. A progresszív csoportosulások viszont hittek egy valóban semleges állam megteremtésének a lehetőségében, s üdvözölték MacArthur tábornok (a Japánt megszálló amerikai haderő parancsnoka) elképzelését egy demokratikus berendezésű, külpolitikailag „Kelet Svájca"-ként viselkedő Japán megalakításáról. A progresszívok - a szocialista és a kommunista párt tagjai, a liberálisok és a marxista értelmiség - „általános" békét követeltek, amely tulajdonképpen azt jelentette, hogy Japánnak a Szovjetunióval, Kínával és a kelet-európai országokkal is meg kell kötnie a békét, míg Yoshida miniszterelnök és hívei - elsősorban Dulles sugalmazására - az Egyesült Államokkal készültek különbékét kötni. Hosszan tartó, heves összeütközésekkel tarkított konfliktus vette ezzel kezdetét a belpolitikában. 1949 szeptemberében az USA megkezdte a béketárgyalásokat a japán kormánnyal. Feltételei között szerepelt a békekötés utáni amerikai katonai jelenlét elismertetése és a japán fegyverkezés megindítása, melybe a japán kormány a koreai háború kitörésének hatására eddigi semlegességi törekvéseit feladva beleegyezett. a békeszerződést 1951 szeptemberében írták alá, s ezzel párhuzamosan megszületett a japánamerikai kölcsönös biztonsági szerződés. A japán parlamentben a béketárgyalások idején heves vita folyt a békeszerződés formájáról és az amerikai katonai jelenlétről. Yoshida bázisa a liberális és a demokrata párt liberális szárnyát egyesítő Liberális Párt lett, mely így a többséget alkotta a képviselőházban, s ennek köszönhetően a San Francisco-i békét 1951 decemberében a parlament ratifikálta. Az ellenzék egyik erős parlamenti csoportja, a Kommunista Párt a Szovjetunióval való megegyezés szükségességét hirdette. Elméletüket, a „békés forradalom" elvét azonban mind a Szovjetunió, mind Kína élesen támadta. A Kominform utasítása értelmében Japánban forradalmat kellett kirobbantani, melynek megfelelően aztán a JKP az általános felkelés előkészítéseként tüntetéseket, erőszakos akciókat szervezett, ennek következményeként azonban a JKP-t törvényen kívül helyezték, s tagjait lassan minden fontosabb munkahelyről elbocsátották. A kormányzó liberálisok amerikai orientációja és a kommunisták Szovjetunió felé forduló irányzata között létrejött egy, a feltétlen és az ENSZ által garantált semlegességet követelő értelmiségi csoportosulás is. A Szocialista Párt, az ellenzék egyik bázisa - a második legnagyobb párt a liberálisok után -, három alapelvet fogalmazott meg: az általános véke, a semlegesség és az amerikai csapatok teljes kivonása képezte alapját követeléseiknek. A koreai háború kitörése után azonban a párt kettészakadt. A jobboldal nézeteit megváltoztatva, a fegyverkezési programot támogatta, míg a baloldal a három alapelvhez hű maradt, sőt negyedikként beiktatta a be nem avatkozás elvét is. A kettészakadt párt ezután már nem tudott egységesen fellépni a kormányzó liberálisok ellen. Az Egyesült Államok Japán iránti magatartását sajátos ellentmondás jellemezte. A progresszív irányzat, melyet az amerikai kormány Japán demokratizálódása érdekében politikailag támogatott, ellenezte az USA-tól való függéssel egyértékűnek tartott szövetséget, ugyanakkor a konzervatív csoport volt az az erő, mely stabilizálni tudta az ország helyzetét, s diplomáciailag együttműködött az Egyesült Államokkal. Az amerikai kormány mindkét irányzattal kapcsolatban állt, mígnem a biztonsági szerződés elleni küzdelem te-