Századok – 1990
Tanulmányok - Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése I/25
26 ENGEL PÁL helyen nem elegendők a szövegek megértéséhez, sőt nem kevés ponton kifejezetten félrevezetők. Ennek részben kétségkívül az az oka, hogy Hóman gondolkodását még fogva tartotta kortársainak a pénztörténetre is kiterjedő historizmusa. Mindkét, de különösen második művé terhes jellegzetesen olyan fogalmakkal és fejtegetésekkel, amelyek a középkori pénzviszonyok megértését mai fogalmaink szerint inkább megnehezítik, semmint megkönnyítik. Hóman azt, amit a forrásaiban talált, mintegy „lefordította" a 19—20. század szaknyelvére: úgy írt Károly Róbert pénzügyeiről, mintha egy modern állam pénzpolitikáját taglalná. Akkoriban ez volt a korszerű, ma az ellenkezője. Ma úgy látjuk, hogy a történésznek az adott kor fogalmait és gondolkodásmódját kell megpróbálnia rekonstruálni, mert a forrásait különben nem fogja tudni helyesen értelmezni. Vonatkozik ez mindenek előtt magára a „pénzügy" fogalmára. Újkori elképzelés sierint a pénzügy az állam tevékenységének egyik meghatározó fontosságú területe, ezért nem árt nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a középkorban ez nem így volt. Mivel nem létezett „állam" a szó modern értelmében, nem volt „állami" szféra sem. Volt az ügyeknek egy olyan köre, amely emlékeztetett a modern államügyekre, annyiban, hogy ezekben az uralkodónak nem volt joga egyedül dönteni, hanem a döntés jogát — legalábbis formálisan — meg kellett osztania ; elvben \ az alattvalókkal, a gyakorlatban azokkal, akik az „ország egyetemét" képviselik: a királyi tanácsot alkotó főpapokkal és bárókkal, illetve — ha volt — az országgyűléssel. Ezekben az ügyekben, amelyeket „közügyeknek" nevezhetünk, a király és „ország" által hozott közös döntések tekinthetők áz ország törvényeinek vagy királyi dekrétumoknak. ι Az említett kamaraszerződések és pénzverési utasítások, amelyek a kor pénztörténetének talán legfontosabb forrásai, indokolatlanul kerültek be a királyi dekrétumok legújabb gyűjteményébe.3 Nem csupán azért, mert formailag sem rendeletek; elsősorban azért, mert a pénzügy ekkoriban még Európa-szerte nem „közügy", hanem a királyi magánszférához tartozik. Maga a kamara (camera/camara regia) szó önmagában is utal erre, mert eredetileg a király magánlakrészét, „hálószobáját" jelentette. Ekkoriban elvontan a király magánjövedelmeinek — urbura, kamarahaszna, só, harmincad — gyűjtőfogalmául szolgál, konkrétan a királyi kincstárt jelenti, ahova ezek a jövedelmek befolynak, illetve azokat az épületeket, amelyek a kincstárt az ország különböző pontjain megjelenítik. Mivel a kamara királyi „magánügy", a kincstár bevételeivel rendelkezni egyedül az uralkodónak van joga, felhasználásukba még tanácsának sincsen beleszólása. Ebből következően viszont a királyi kamarák élén álló ispánok sem tagjai a királyi tanácsnak, hanem az uralkodó magánalkalmazottak mindenféle politikai hatáskör nélkül.4 3 Décréta regni Hungáriáé. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301-1457. Edd. Franciscus Döry et al. Bp. 1976. 76-77, 85-123 (alább: DRH). 4 Különösen világosan tilnik ki a pénzügyeknek ez a felfogása az 1323. évi királyi utasításból. Ebben azt olvassuk, hogy az új pénz kibocsátását a király „az ország főpapjai, bárói és nemesei" kérésére (petitionibus eorundem ... inclinati) határozta el (DRH 77), azaz nem a tanácsukra, mint „közügyek" esetében szokott történni.
