Századok – 1990

Figyelő - Hahner Péter: Új művek a nagy francia forradalomról II/297

300 FIGYELŐ („A forradalom kérdésekben". Paris, 1988, Seuil. 399 I.) című kötet három részre tagolódik: az első a forradalom eredetének, a második dinamikájájának, a harmadik következményeinek a problémakörével foglalkozik. Minden részben négy fejezet van, melyek címtikben egy-egy kérdést tesznek fel. Az első részben például a következőket: „A felvilágosodás győzelme? A zsarnokság bukása? A polgárság diadala? Népi forradalom?" Valamennyi fejezeten belül három alfejezet bontja tovább a fejezetcímben megfogalmazott kérdést. Az első fejezet alfejezetei például a következő címeket kapták: „áthatotta-e a felvilágosodás a franciák mentalitását a forradalom előestéjén? Volt-e forradalmi tartalma a felvilágosodott gondolkodásmódnak? Létezett-e forradalmi mentalitás 1789 előestéjén?" A válaszokat az elmúlt húsz év során megjelent kötetek és folyóiratcikkek alapján állította össze a szerző, olykor hosszabb-rövidebb idézetek közbeiktatásával. A harminchat alfejezet címeiben feltett kérdések a francia forradalom valamennyi vitatott problémájára kiteijednek. Idézzünk fel néhányatí „Osztályharc állította szembe egymással a nemességet és a burzsoáziát 1789 előtt?... Életképes volt 1790-ben az alkotmányos monarchia?... A forradalmi Franciaországot terheli a felelősség a háború kirobbanásáért? Miért bürokratizálódott a terror?... Szükségszerű volt a brumaire-i államcsíny?... Tönkretette a forradalom a francia gazdaságot?" A szerény külsejű kötet rengeteg új információt rejt magába, s igen hasznos lehet mindazok számára, akik meg akarnak ismerkedni a francia forradalomról kialakított új elméletekkel, de nem áll módjukban végigolvasni az elmúll húsz év során megjelent angol, francia és olasz nyelvű szakirodalmat. Jacques Solé képes volt erre, tömören, lényegretörően és olvasmányosan foglalta össze a forradalom historiográfiája legrégebbi kérdéseire adott legújabb - s nem egyszer meglepő - válaszokat. Iránta táplált tiszteletünket az a tény is növelheti, hogy e rendkívüli tájékozottságra a világ egyik legszegényebb országának, Burkina Fasonak egyetemén tetl szert, Ouagadougouban, ahol 1975 és 1985 között a történelmi és régészeti osziály vezetője volt. Kötete meggyőző erővel bizonyítja, hogy a forradalom hagyományos társadalomtörténeti interpretációja, amely kizárólag a nemesi-polgári osztályellentéltel próbálja megmagyarázni a forradalom kirobbanását, továbbfejlődését és következményeit, napjainkra ugyanolyan elavulttá vált, mint azok az elméletek, amelyek a szabadkőművesek összeesküvésének tulajdonították a régi rend összeomlását. René Sédillot is a történelmi kutatások eredményeinek összegzésére vállalkozott Le coût de la Revolution française („A francia forradalom ára", Paris, 1987, Perrin. 282 1.) című kötetében. A címben kimondatlanul is benne rejlő kérdésre adott válasza sajnos - arra a kérdésre, hogy vajon „megérte-e az árát" a forradalom - korántsem kielégítő. Nem is annyira a „tudományos jegyzetapparálust" hiányoljuk kötetéből (bár meg kell jegyezni, hogy Jacques Sóiéval ellentétben, aki közel negyven oldalon át tárta elénk jegyzeteit kötete végén, René Sédillot egyetlen jegyzetet sem csatolt művéhez), mint inkább a kisebb-nagyobb pontatlanságok és felületességek ébresztenek kétségeket bennünk következtetéseinek érvényessége iránt. A 29. oldalon például Ausztria és a Német-Római Császárság demográfiai adatait közli, ügyet sem vetve arra a tényre, hogy a Habsburg-Birodalom egy része a Császársághoz tartozott. Sédillot meglepő könnyedséggel tér napirendre az adatok bizonytalansága és ellentmondásai felett, s felületes megfogalmazásai nem egyszer jobban illenek egy újságíróhoz, mint egy történészhez. „A terror idején - írja - ...Robespierre megfeledkezett arról, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a halálbüntetés eltörlését indítványozta." (22. I.) Valóban ilyen feledékeny lett volna? Nem inkább arról van szó, hogy 1793-ra alaposan megváltoztak a politikai körülmények Franciaországban, s ezérl a politikusok is változtattak céljaikon és eszközeiken? A kötet fő problémája azonban nem a szerző kisebb-nagyobb pontatlanságaiban és felületességében rejlik, hanem abban a tényben, hogy a címében benne rejlő kérdés („megérte az árát a forradalom?") merőben történelmietlen. Megérte vajon az árát a népvándorlás vagy a második világháború? Mindenki előtt nyilvánvalóvá válik a kérdés abszurditása, ha ilyen történelmi eseményekkel kapcsolatban tesszük fel, mégis újra meg újra felteszik a nagy forradalmakkal kapcsolatban. Mégpedig minden bizonnyal azért, mert ezeket a történelmi folyamatokat egyesek szeretnék egyetemes érvényű modellé nyilvánítani, másik pedig meg nem történtté tenni. Hiszen ha a forradalom „megéri", akkor követni kell a forradalmárok példáját, ha pedig nem, akkor nem szabad „forradalmakat csinálni". Mindkét álláspont mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a történelem céltudatos emberi szándék következménye. A forradalmakat azonban nem „csinálják", a forradalmak „létrejönnek", számtalan komplex, egymást felerősítő ok következtében, amelyek között igen csekély szerepet játszik az emberi szándék. A „megérte-e...?" kérdésre a történész csak akkor válaszolhatna, ha fellehetné a „mihez képest érte meg...?" kérdését, amely nem sokban különbözik a „mi lett volna, ha...?" típusú kérdésektől. így aztán nem sokat tudunk kezdeni Sédillot végkövetkeztetésével, mely