Századok – 1990
Közlemények - Gunst Péter: Egy történeti monográfia születése. (Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában) II/275
280 GUNST PÉTER is elsősorban azért, mert gyakorlatilag töretlen úton kellett járnia. Egyéb természetű nehézségekre gondolunk. A 18. század utolsó harmadának eseményei politikai, de társadalmi szempontból is még annyira közel álltak az alig száz évvel későbbi utódokhoz, hogy az a feladat megoldását nem tette reményteljessé. Számunkra, a 20. század utolsó harmadában mindez szinte teljes egészében a múlt ködébe vész, s a mai nemzedék nagyon nehezen értheti meg, miben is álltak ezek a nehézségek. S ha csak azokra a változásokra gondolunk, amelyeket 1848-1849 jelentett a magyar történelemben s a magyar társadalomban, könnyen abba a tévhitbe eshetünk, hogy a szituáció ahhoz hasonló, ami 1945 után történt, amikor a gyors társadalmi változások következtében lehetővé vált a nagybirtokos arisztokrata családok, vagy az államosítások után a különféle nagyvállalatok levéltárainak tanulmányozása, sőt az 1945 előtti kormányzati iratok feltárása is. 1848/49, vagy 1867 után azonban ilyesmi nem történt. A társadalmi átalakulás nem volt ilyen radikális. A korabeli magyar arisztokrácia túlnyomó része a 17. század végén, meg a 18. században nyerte el társadalmi rangját, tett szert birtokaira, s mindezt gyakorlatilag átmentette 1848 utánra is. A Marczali korában élő előkelő köznemesi és arisztokrata politikus családok zöme szerepet játszott a magyar történelemben a 18. század második évtizedétől, s egyáltalában nem volt mindegy, milyen színben tünteti fel többé-kevésbé neves őseiket a történetíró. Ez azonban csupán egyike azon problémáknak, amelyekbe a bármilyen felszínesen is vizsgáló tekintet ütközhet. Ha mélyebbre ásunk a problémákban, sokkal jelentősebb nehézségekkel találhatjuk szembe magunkat. Gondoljunk például a két vezető egyház, a katolikus és a református egyházak politikájára, azok ütközésére a 18. század folyamán, a kérdés összefonódására számos más politikai érdekkel stb. Mindez magyarázza, miért állt olyan magányosan Horváth Mihály a maga „kortörténeti" munkásságával, s egyúttal ennek fényében értékelhetjük igazán Marczali történetírói bátorságát is, amit a munka vállalásával, de főleg annak elvégzésével tanúsított. Ha bátorságról beszélünk, feltételeznünk kell a leselkedő veszély ismeretét. Marczali vállalkozásával kapcsolatban kezdettől fogva bátorságról kell beszélni, noha ő maga kezdetben valószínűleg még nem volt teljesen tisztában a vállalkozás minden nehézségével és összes veszélyével. Az nyilvánvaló volt, hogy ha érdemi munkát akar végezni, óriási, még feltáratlan levéltári anyagon kell átrágnia magát. De nem az ilyesféle gondokra utalunk. Talán jól szemlélteti a nehézségeket, ha megemlítjük, hogy a „Magyarország története II. József korában" első kötetének megjelenése után, tehát már akkor, amikor a monográfia jellege és vonalvezetése is kitapintható volt, Trefort ajánló levele ellenére sem kapott engedélyt a bécsi kabinetirodától arra, hogy az államtanácsnak az udvari titkos levéltárban őrzött iratait tanulmányozhassa. A helyzet egészen reménytelennek látszott, míg végül az akkor már közös pénzügyminiszterré kinevezett Kállay Béni feleségének közbenjárására személyesen az uralkodó nem engedélyezte azt, hogy Marczali kutathasson a bécsi titkos levéltári anyagban.14 11 Marczali: Emlékeim. Nyugat, 1929. II. k. 299. Az engedélyért Marczali az év végén Pesten tartózkodó királynak személyesen mondott köszönetet.
