Századok – 1990
Közlemények - Gunst Péter: Egy történeti monográfia születése. (Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában) II/275
278 MARCZALI HENRIK II. JÓZSEF CÍMŰ MUNKÁJÁRÓL 278 mulasztott évtizedeket - vándorgyűléseket szervezett egy-egy megyei, vagy nagyobb családi levéltár anyagának egyszerre több kutató által történő gyors feltárására. Az ilyesféle „lefölözések" eredményeit az első évtizedekben rendszeresen közölte a Századok és a Történelmi Tár, ezek azok az évtizedek, amelyek során oly hatalmas terjedelmű adatpublikácók láttak napvilágot, s amikor a történetírók kisebb és nagyobb terjedelmű írásai egyaránt tele vannak oklevelek és más források szó szerinti közlésével. Ez a magyar történetírás ún. „pozitivista" korszaka. Ez azonban megítélésünk szerint ugyanúgy téves minősítés, amiként téves volt az „autodidakta" jelző egyoldalú használata is. Az első világháború utáni évtizedekben, amikor a szellemtörténeti iskola megalapozta a maga felfogását és módszereit a magyar történettudományban, a „pozitivista" jelzőt a filozófiai pozitivizmus értelmezéseként ragasztották erre az egész 1867-1914 közötti korszakra.1 1 Ebben szerepet játszott természetesen az, hogy a jelzett időszakban valóban akadt néhány olyan történetíró, akiket valamilyen mértékig megérintett a pozitivizmus történetfelfogásának szele, akikre valamilyen mértékben hatott a pozitivizmus történetfelfogása, de főleg, akik a nagy francia és angol pozitivista történetírók, Comte, Buckle, Draper és Lecky munkáit tartották követendő példának. Pauler Gyula, Acsády Ignác, Tagányi Károly, alkalmilag Marczali Henrik is közéjük tartozott. Ez a hatás azonban csupán felszíni volt, s főleg átmeneti: a magyar történetírás 1867-1914 közötti évtizedeit igazán nem lehet pozitivistának tekinteni, ha abból indulunk ki, hogy mennyire határozta meg a filozófiai pozitivizmus történetszemlélete a korabeli magyar történetírást. A magyar történettudománynak ezeket az évtizedeit a korlátlan anyaggyűjtés, a forráséhség jellemezte, de mindennek a pozitivizmus történetfelfogásához semmi köze sem volt. Köze volt azonban ahhoz, hogy megnyíltak a levéltárak kapui, s olyan okmányokba lehetett bepillantani, amelyek egészen új fényben világították meg a magyar történelem szinte minden ismert eseményét, egyúttal pedig számos olyan összefüggésre hívták fel a figyelmet, amelyekről a magyar történetíróknak korábban nem lehetett fogalmuk. Ez a magyarázata annak a hatalmas okmánytömegnek, a forráskiadványsorozatoknak, amelyek mind ezekben az évtizedekben láttak napvilágot. Nem azért publikálták tehát a történeti forrásokat, mintha a korabeli magyar történetírók a pozitivizmus történetszemléletétől vezérelve cselekedtek volna így, hanem azért, mert hirtelen lehetőség nyílt az addig ismeretlen források feldolgozására és közzétételére. S ha való igaz is az, hogy a források közzétételének heveny lázrohamában a tudományos feldolgozás szempontjai többnyire háttérbe szorultak, ez sem azért történt, mert a korabeli magyar történetírók többségét a pozitivista történetfelfogás erre indította. Hiszen az angol, francia vagy német valódi pozitivisták kivétel nélkül valamilyen szempontú szintézis elkészítésére törekedtek (más kérdés, hogy ezek többnyire elkerülhetetle-11 Elsősorban Szekfű Gyula és Hóman Bálint historiográfiai tevékenységére jellemző ez, majd az ő nyomdokaikon a későbbi Írásokra is. A legpregnánsabban ld. A magyar történetírás új útjai. Szerk. Hóman Bálint. Bp. 1930. A pozitivizmusra a történetírásban: R. Várkonyi Agnes: A pozitivista történetszemlélet. Bp. 1970. 217. A pozitivizmus hatására a magyar történetírásban: Uő.: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I—II. Bp. 1973. 521.
