Századok – 1990
Közlemények - Gunst Péter: Egy történeti monográfia születése. (Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában) II/275
MARCZALI HENRIK II. JÓZSEF CÍMŰ MUNKÁJÁRÓL 277 vagy francia történetírás átlagos színvonala alatt stagnált. Ilyen körülmények között éppen fordítva látjuk, mint a két világháború közötti történészek: nincs értelme azt kiemelni, hogy egyik vagy másik történetíró „autodidakta" volt, hanem ellenkezőleg, azoknak az egyéni teljesítményét kell hangsúlyozni, akik ezeken az alapokon is a korabeli nyugat-európai tudományos színvonalnak megfelelő alkotásokat voltak képesek létrehozni. Egy Horváth Mihály, Szalay László, Pauler Gyula, Fraknói Vilmos vagy Salamon Ferenc tudományos teljesítménye annál inkább megbecsülendő, mert e tudósok többnyire csupán a korabeli külföldi publikációkból sajátították el azt a mesterségbeli tudást, amely lehetővé tette számukra hazai kortársaik munkásságának alkalmankénti megalapozott szakmai bírálatát. Nagyjából hasonló volt a helyzet a forrásfeltárás terén is. Igaz ugyan, hogy különféle könyvtárakban, magán- és nyilvános gyűjteményekben jelentős mennyiségű történelmi forrás halmozódott fel, így elsősorban az Egyetemi Könyvtárban és a Nemzeti Múzeum gyűjteményeiben, s az is igaz, hogy komoly eredményeket értek már el a különféle történeti források regisztrálása, kiadása során, esetenként olykor már egyes családi levéltárak is megnyitották kapuikat a történetírók előtt, mégis mindez édeskevés volt. Λ magyar történelem alapvető forrásai, az állami hivatalok levéltárai, a megyei levéltárak, az egyházak, a városok, a nevesebb történelmi szerepet játszó családok levéltárai mindeddig gyakorlatilag érintetlenek voltak. Ha belőlük egyik vagy másik történetíró olykor jutott is anyaghoz, ez többnyire csak véletlen, de mindenképpen csupán esetleges lehetett, s a legtöbbször azzal volt összefüggésben, hogy maga az illető történész a megyei levéltár vagy az egyházi gyűjtemény alkalmazásában állott. Még az 1526 előtti évszázadok forrásai terén is ez volt a helyzet, holott arra gondolhatnánk, hogy a középkori oklevelek már többé-kevésbé a kutatás rendelkezésére állhattak volna. De ez nem így volt, s ez is a magyarázata annak a hallatlan forráséhségnek, ami a magyar történettudományt az 1867 utáni évtizedekben jellemezte. A kiegyezés ledöntött bizonyos politikai akadályokat a kutatás előtt, néhány év után megnyitották a nyilvános kutatás számára is az Országos Levéltárat,9 s kisebb mértékben, de ez történt a megyei levéltárakkal is, amelyeknek anyagát az egyik esetben korábban, a másikban később (többnyire attól függően, hogy mikor került oda megfelelő képzettségű levéltáros, aki a levéltárat rendbe hozhatta), a kutatás rendelkezésére bocsátották.10 A hirtelen támadt lehetőségekkel kívánt élni a Magyar Történelmi Társulat, amikor - amennyire lehet, viszonylag rövid idő alatt pótlandó az el-Q Az Országos Levéltárai 1875-ben nyitották meg a tudományos kutatás előtt. Első vezetője, főlevéltárosi rangban Pauler Gyula lelt. - A helyzet jellemzésére említjük meg, hogy ezekben az évtizedekben a Századok rendszeresen közölte, kik s milyen témákra vonatkozóan kutatnak az Országos Levéltárban. Ugyancsak rendszeresen közöltek egyéb hírekel is az Országos Levéltár kiépüléséről, mind a kutatható anyagokban, mind egyéb téren történő gyarapodását. Erre ld. Miskolczy Gyula: Az Országos Levéltár felállítása. Levéltári Közlemények, 1923. 10 A Heves megyei levéltár elhanyagolt állapotát az 1880-as évek első felében pl. leírja Marczali: Emlékeim. Nyugat, 1929. II. 298. Itt a levéltári helyiségeket dohánykamrának használta az akkori megyei levéltáros.
