Századok – 1990
Közlemények - Gunst Péter: Egy történeti monográfia születése. (Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában) II/275
276 GUNST PÉTER rült sor az egyetemes és a magyar történelem szétválasztására. 5 Már Eötvös gondoskodott arról, hogy az egyetemi történeti oktatás színvonala emelkedjék. Ezt a célt szolgálta a Kerékgyártó-féle tanszék mellett egy új katedra létrehozása, amelyre 1870-ben Salamon Ferencet nevezte ki.6 Ez lett az ún. II. magyar történelmi tanszék. 1879-ig így e három történelmi tanszék létezett, s csak ekkor, Trefort tervei nyomán osztották meg az egyetemes történelem tanítását három katedra között.7 Csupán mindezek figyelembevételével érthető meg az a körülmény, hogy az 1870 előtt végzett történetírók túlnyomó része nem a bölcsészettudományi karról, hanem az egyetem jogi karáról került ki, vagyis: jogot végzett, vagy - s ez volt a másik lehetőség - teológiát tanult egyházi személy volt. Nyilvánvaló, hogy ezek a történészek kimondottan történészi szakmai képzést (oklevélolvasás, diplomatika, forráskritika, heraldika stb.) sohasem kaptak, s amit e téren elsajátítottak, arra többnyire nem az egyetemen, hanem annak elvégzése után, saját tudományos tevékenységük során, öntevékenyen tettek szert. Igazságtalan tehát, s nem is volt minden célzatosság nélkül való az „autodidakta" jelzőt e korszak történetíróinak egyikére vagy másikára ragasztani.8 Pauler Gyula, Kerékgyártó Árpád, Thaly Kálmán, Szilágyi Sándor, Grünwald Béla, Fraknói Vilmos, Szabó Károly vagy Ipolyi Arnold ebben a tekintetben éppen olyan mértékben voltak autodidakták, mint Horváth Mihály, Salamon Ferenc, vagy Szalay László; egyszóval az 1850-es évek elején születetteknél idősebb történetírók mindannyian. Ezen az állapoton ki-ki a maga módján változtatott, s vált esetleg a szakma mestérévé, egy dolog azonban vitathatatlan: a szakmai fogások ismeretének kisebb vagy nagyobb hiánya mindegyik történetíró munkásságán így vagy úgy nyomot hagyott. Néhányan az 1850-es évek első felében születettek közül (maga Marczali 1856-ban, Fejérpataky 1857-ben, Thallóczy 1857-ben, Tagányi 1857-ben, Károlyi Árpád 1853-ban született) ugyan már abba a helyzetbe kerültek, hogy - hála Eötvös és Trefort ösztöndíj-politikájának - külföldön elsajátíthatták mindazt, amit Magyarországon még nem tanulhattak volna meg, de igazából csak ennek a generációnak a tanítványai, vagyis az 1860-as évek közepe után születettek nőttek már bele egy olyan magyarországi oktatási rendszerbe, amely a szakmai fogások terén a korabeli magas nyugat-európai színvonalat nyújthatta. Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy a megelőző időszak történetírói ne hozhattak volna létre kimagasló történelmi munkákat. Ezt azonban csak óriási munkabefektetés árán, s ilyen vagy olyan módon a külföldi módszerek több-kevesebb alkalmazásával voltak képesek megtenni. S az esetlegesen kimagasló egyéni teljesítmények sem fedhetik el előttünk a mindennapi magyarországi valóságot, azt az átlagos képzettségi színvonalat, amely mélyen a korabeli német 5 Szentpétery Imre: A Bölcsészettudományi kar története. 1635-1935. Budapest, 1935. 525. 6 Uo. 487. 7 Uo. 529. 8 Ezt tették a két világháború között Acsády Ignáccal, aminek célja az volt, hogy az akkori ellenforradalmi légkörben forradalminak érzett történelemfelfogását diszkreditálják. Szekftf is, Hóman is ezérl hangsúlyozták különös élességgel Acsády ,,autodidakta" voltát. L. erre: Gunst Péter: Acsády Ignác történetírása, Bp. 1962.
