Századok – 1990
Tanulmányok - Heiszler Vilmos: Hadsereg társadalom külpolitika Közép-Európában a 19. század második felében. Külpolitika és társadalmi berendezkedés II/219
238 HEISZLER VILMOS só harmadában terjedő szociáldarwinista felfogást, mely a harcban a fejlődés és szelekció természetes eszközét látta,9 0 kevésbé csodálkozhatunk a mai szemmel nézve végzetesen felelőtlen háborús terveken (bár ki tudja, milyen tervek készülnek manapság?). A korszak legtapasztaltabb katonái, maga Moltke is, a német egyesítő háborúk tapasztalataiból kiindulva rövid háborúra számítottak. A szállítási kapacitások és a katonai szervezet korszerűsödését vették itt figyelembe, valamint egy racionális, de a későbbiekben egyáltalán nem érvényesített szempontot: a modern gazdaságnak egy elhúzódó háború óriási károkat okozna 9 1 A katonai elképzelések érvényesítése a politika, a speciálisan a külpolitika területén az adott állam belső felépítésétől függött. Alkotmányos, parlamentáris berendezkedés esetén a katonai igények, elképzelések számos szűrőn keresztül jutottak el a külpolitika végrehajtóihoz. Az alkotmányosság sajátos, közép-európai formájában -ahogy az Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában realizálódott - e szűrők nem léteznek, vagy igen áteresztőek voltak. Az abszolutisztikus jogai maradványaira vigyázó uralkodók Berlinben és Bécsben is ellenőrzésük alatt tartották a hadsereget, s a külügyeket intéző politikusok is csak tőlük függtek. Bismarck kivételes hatalma sokkal inkább saját kvalitásain, mint a rendszerbe beépített biztosítékain nyugodott - mutatják ezt bukásának körülményei, amikor az uralkodó megszabadult egyre terhesebbé váló kancellárjáról. Az uralkodó személyén keresztül tehát közvetlen kapcsolat jöhetett létre a hadügy és külügy között, s a fő kérdés az lett, hogy ki gyakorolja a döntő befolyást a végső döntést kimondó személyre: a katonák vagy a diplomaták? Intézményes garanciák helyett a személyes kvalitásoktól függött hatalmas erőt képviselő államok külpolitikájának a megszabása - ez a semmiképpen nem megnyugtató rendszer alakult ki a század utolsó harmadára. Különösen veszélyessé tette ezt a helyzetet az a tény, hogy mindkét közép-európai császárság trónján a hadsereghez különlegesen vonzódó uralkodók ültek, s így a katonai elképzelések könnyű érvényesülésének a lehetősége mindvégig fennállt. 1871 után Németország stratégiailag kényes közép-helyzete miatt a hadsereg elsőrendű külpolitikai tényező maradt. Eddig az egység létrehozása, most a keleti és nyugati szomszédoktól fenyegetett új nemzetállam védelme miatt maradt továbbra is alapvető faktor (e helyzet létrehozásában, a Franciaországot megalázó frankfurti béke megalkotásában nem elhanyagolható Bismarck szerepe). Ε helyzetből logikusan következett, hogy stratégiai elgondolások különös súllyal nehezedtek a diplomáciai kombinációkra, s így Bismarck tulajdonképpen a maga által kreált helyzet foglyaként küzdött a katonai befolyás ellen a külpolitika mezején.92 Kereshetünk mélyebb összefüggéseket is: az egész német társadalom, főképpen pedig a burzsoázia és a katonai vezetés sajátos kapcsolatát, mely az alapvető érdekegybeesés mellett az érdekek 90 Panthenius, H.: Der Angriffsgedanke gegen Italien. Wien-Köln 1984: I. 35-36. 91 Kehr i. m. 90-92. 92 Hillgruber, Α.: Deutschlands Rolle in der Vorgeschichte des I. Weltkrieges. Göttingen 1967 : 1017. Canis i. m. 101-102.
