Századok – 1990

Tanulmányok - Heiszler Vilmos: Hadsereg társadalom külpolitika Közép-Európában a 19. század második felében. Külpolitika és társadalmi berendezkedés II/219

HADSEREG, TÁRSADALOM, KÜLPOLITIKA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 233 A sikeresen megvívott háborúk idején emelkedett a figyelem középpontjába a hadügyminisztérium egyik osztályának számító szerv, a porosz királyi vezérkar. A hadjáratok előkészítését és sikeres végrehajtását kitűnően ellátó vezérkar, és annak főnöke, Moltke hatalmas befolyásra és tekintélyre tett szert. Már 1861-ben gyakorlatilag közvetlen kapcsolatot tarthatott az uralkodóval, s ez a helyzet nem változott 1871 után sem. Az északnémet szövetségi, majd német birodalmi csapatok főparancsnokságát továbbra is a porosz király és német császár töltötte be (békében a bajor király különleges jogai ugyan fennmaradtak), s a sajátos német alkotmányos viszonyok között nem szerveztek sem birodalmi hadügyminisztériumot, sem közös vezérkart, a jól bevált porosz intézmények látták el e feladatokat - így a parlamenti ellenőrzés a birodalmi gyűlés részéről eleve lehetetlenné vált. (Érdekes, hogy a hasonló tendenciákat felmutató Osztrák-Magyar Monarchiában éppen reciprok módon oldották meg a parlamenti ellenőrzés lehetetlenítését: ott volt közös hadügyminisztérium, de nem volt közös parlament.) A parlament maradék eszközét a hadügy befolyásolására 1874-től Bismarck a hadügyi költségvetés hét évre előre történő jóváhagyatásával, a szeptennátus rendszerével érte el. A megnövekedett tekintélyű porosz vezérkar gyakorlatilag a minisztérium kikapcsolásával működött, bár ennek formális rögzítésére csak 1883-ban, a birodalmi gyűlést a kelleténél komolyabban vevő, s így Bismarck és Albedyll katonai kabinetfőnök haragját magára vonó Kameke hadügyminiszter megbuktatása után került sor.73

így teljessé vált a hadsereg irányítás hármas tagozódása, a hadügyminisztérium, a vezérkar és a katonai kabinet egymás mellé rendelése. A viszonyok bonyolítása a színfalak mögötti irányítást preferáló erők sikere volt az egyértelmű, világos viszonyokat és hatásköröket szorgalmazó csoportokkal szemben. Az pedig régi politikai tapasztalat, hogy a bonyolult, áttekinthetetlen viszonylatok létezése az önkényuralmi tendenciák számára kedvezőbb. Némi leegyszerűsítéssel az egyes irányító szervek mögött jellemző társadalmipolitikai hátteret is felfedezhetünk: a királyi katonai kabinetben a porosz tradicionalizmus, az uralkodói abszolutizmus hívei domináltak, a hadügyminisztérium a polgári politikai normákat toleráló katonai reformerek, míg a vezérkar a formálódó imperializmus igényeinek megfelelő szenvtelen katonaitechnokrata elit fellegvárának számított, ahol a konzervatív politikai nézetek jól megfértek a technikai haladás követelményeivel, mintegy sűrítve visszaadva a német fejlődés legjellemzőbb képletét.7

4 A Habsburg-birodalomban 1848/49 eseményei tudatosították a hadsereg elsőrendű jelentőségét: cári segítséggel ugyan,de a császári hadsereg bizonyult a legfőbb összetartó kapocsnak az ébredező nacionalizmusokkal szemben. Nem véletlen, hogy a neoabszolutizmus rendszerében a belső elnyomás funkcióit is a hadsereg, vagy a katonai szervezetben felállított csendőrség vette át. A legexponáltabb helyeken (Magyarország, Lombardia-Velence, Bécs, Prága) pedig nyílt katonai diktatúrát vezettek be. Külsőség csupán, de fontos jellemző: Ferenc József nyilvános szereplései alkal-72 Ritler, G.: Staatskunst und Kriegshandwerk. München 1954: I. 224-235., Canis i. m. 64-65. 7-1 Förster-Helmert i. m. 53., Canis i. m. 65-74. 74 Vö. Obermann i. m. 65.