Századok – 1990

Tanulmányok - Heiszler Vilmos: Hadsereg társadalom külpolitika Közép-Európában a 19. század második felében. Külpolitika és társadalmi berendezkedés II/219

234 HEISZLER VILMOS mával szinte mindig egyenruhát viselt, így is kifejezve a hadsereg fontosságáról alkotott véleményét. A forradalmakat elfojtó uralkodó és rendszere nem maradt a gesztusoknál és szimbólumoknál. A hadsereg belső elnyomó funkcióját addig fokozták, míg az a külső védelmi funkciók rovására ment (állandó problémája ez mindmáig a belső legitimációt nélkülöző rezsimeknek). A soknemzetiségű birodalom körülményei között ugyanis nem manipulálhattak úgy a nemzeti érzéssel, mint tette azt Bismarck a német nacionalizmus és a porosz szoldateszka törekvéseinek bravúros elegyítésekor. Alkalmazni tudták viszont a porosz mintát a hadsereg újjászervezése, az általános védkötelezettség bevezetése idején, amikor teljesen a porosz példát követve szervezték meg a hadsereg első vonalát alkotó sorkatonaságot, a második vonalat képező honvédséget, illetve Landwehrt. S akárcsak Porosz-Németországban, itt is sikerült a legfontosabb: a parlamenti kontroll lehetőségének a kizárása, a hadsereg szilárdan az uralkodó irányítása alatt maradt. Az 1867-es kiegyezést megelőző tárgyalásokon Ferenc József megmutatta, hogy a hadsereg irányításában, „vezérletébe és vezényletébe" senkinek nem enged beleszólást. Itt is létrejött a hadseregirányítás hármas tagolódása: a hadügyminisztérium, a császár katonai kancelláriája és a hadsereg-főparancsnokság. A hadügyminisztérium itt is elsősorban a gazdasági-dologi ügyek intézőjévé vált, a személyi ügyek itt is a katonai kancelláriában intéződtek el, míg a szakmai irányítás az Albrecht főherceg által irányított hadsereg-főparancsnoksághoz tartozott. Nem lévén közös parlament, a hadügyminisztérium csak az uralkodónak tartozott felelősséggel, a delegációk csak pénzügyileg befolyásolhatták. A másik két szerv még ennyire sem függött az alkotmányos intézményektől: az abszolutizmus intő üzeneteként funkcionáltak tovább a kettős Monarchia félalkotmányos rendszerében. A „poroszos" felállás nem pusztán utánzás eredménye: az egymástól egyáltalán nem távol eső osztrák és porosz fejlődés számos párhuzamosságának egyikével van dolgunk. Igaz, hogy bár Ausztria nem az Elbától, hanem az Inntől fekszik keletre, a késleltetett és akadályozott polgári fejlődés rögös útjai itt is hasonlóak voltak a második jobbágyság klasszikus területén futókhoz. Nem a Majna a német fejlődési régiók igazi elválasztó vonala, hanem az Elba, a Cseh-erdő és az Alpok. Mindez teljesen egyértelmű, ha meggondoljuk: az újkorban már nem a Mediterráneum, hanem az atlanti térség a fejlődés góca, s az atlanti térségtől való távolság mutatja a fejlettségbeli skálán elfoglalt helyet. Ha Németországban megpróbálkozhattunk a vezető katonai szervek politikaitársadalmi arculatának megrajzolásával, megtehetjük ezt az Osztrák-Magyar Monarchiában is. A legmaradibb elemek Albrecht főherceg körül csoportosulva a hadseregfőparancsnokságon, majd annak fölszámolása után a vezérkarban gyülekeztek. Hasonló jellegű volt a császár katonai kancelláriája is, itt a személyes kontinuitás (Beck előbb a kancellária, majd a vezérkar élén állt) is a hasonló beállítottságot erősítette. A gyakran liberálisnak minősített tábornokok (Kuhn, John) a hadügyminisztérium befolyásának erősítésén fáradoztak, míg Bécsben is le nem játszódott - már 1874-ben - a hadügyminiszter, Kuhn megbuktatása, s ezentúl engedelmesebb tábornokok kiválasztása e fontos pozícióba. A miniszter ellenlábasai itt Albrecht, 1869-től a hadsereg