Századok – 1990

Folyóiratszemle - Wilson Adrian–Ashplant T. G.: Whig történelem – jelenközpontú történelem I/176

FOLYÓI RATSZEMLF 177 - tették vizsgálódásuk tárgyává. Célkitűzésük annál indokoltabb, hiszen, mint megállapítják, a történészek nemigen hajlanak arra, hogy tudományuk természetén töprengjenek, holott elméleti arzenálra szükségük van. A 19. század közepi whig történetírás a jelenhez eltéphetetlen szálakkal kötődő historiográfia egyik specifikus változata. A szabadság fokozatos és egyre szélesebb körű elterjedését, a parlamentáris kormányzást, a vallási türelmet emeli ki és rajtuk keresztül vizsgálja és érti meg a reformációt követő európai történelem fejlődését. Butterfield szerint „ez a történeti interferencia non plus ultrája és egyben definíciója: a történetírás legnagyobb bűneit mindig a félszemmel a jelenre figyelők követték el". Ám mindannyiszor „whig megtévesztés" vezet az orrunknál fogva, amikor a győztes fél írja vagy íratja át a történelmet. Az effajta történetbúvárlás a múltról kizárólag mint a jelen előfutáráról hajlandó tudomást venni, hogy pályája azután dicsőségesen íveljen a jelen ünneplésébe és azt ekképpen „tudományosan" is legitimizálja. A múltszázadi angol történész protestáns haladó eszméket valló, felsőosztálybeli whig gentleman volt. A hasonló környezetből induló Butterfield pálfordulását a cambridge-i folklór egyszerűen mint a trevelyánus történetírás elleni támadást intézi el, holott a brit liberalizmus háború utáni válsága, Butterfield hite az isteni gondviselésben és a marxizmussal való kapcsolata jóval bonyolultabbá teszi a képletet. A történetet olyan részletesen kell elmesélni, ahogyan csak lehet, tartotta Butterfield; a tényeket legapróbb részletekig fel kell tárni, s így azok - ateoretikusan - önmaguktól állnak össze tökéletes egésszé: önmagukat magyarázzák. Bizonyos kapcsolódásokat persze a történésznek kell észrevennie, de ez mindig veszélyes. A rossz (whig) és a jó történetírás között az a legnagyobb különbség, hogy a whig történetíró illegitim vezérelveket használva épít hidat a factumok közé. A tényfeltárás „tágas induktivizmusa" nemcsak az efféle áthidalást, de mindennemű szelekciót is kizár. A történésznek „itieg kell merülnie a múltban", szoros kapcsolatba kell kerülnie a tényleges nyilvánvalóval, és így reprodukálnia azt. Az elmélet szerint a múlt érett gyümölcsként ring a tények fáján arra várva, hogy történészek ölébe hulljon és ha a valamelyes történeti érzékkel is bíró történész leás a gyökerekig, a dolgok valódi természetükben tárulnak fel előtte. A történeti érzék vagy belátás „múltbéli divináció". A whig történetírás kritikája negatív tanulmány: megmondja, hogy a történetírásnak milyennek nem szabad lennie, de a történelem ideális megírása - megírhatósága felé vezető utat nem cövekeli ki. Leginkább újfajta érzékenységet követel a múlt iránt: a múltat a múlt kedvéért kell tanulmányozni, és azt kell feltárni, amiben más, ami megkülönbözteti a jelentől. Butterfield alig ismeri el a történész aktív szerepét a történetírás folyamatában és nem vet számot azzal, hogy a tények összegyűjtése nem azonos jelentésük megértésével. A történetírónak szelektálnia kell a történelmi tények teljességéből; a mű sikere a helyes választástól függ. A választás azonban mindig jelenidejű. A történész a jelenben él és a múltat tanulmányozza. A történelmet írni annyit tesz, mint a történetet értelmezni: feltevésekkel, különböző szempontokból felmerülő kérdésekkel közelít anyagához a szakember, és a múlt formálódó „válaszát" a jelen kifejezéseivel adja vissza. A történelem - akarva-akaratlan — a jelenben gyökerezik; jogos tehát a pejoratív értelmű „whig történetírás" helyett „jelenközpontú" történetírásról beszélni. A „whig" történetírás azt példázza, hogy a történész számára tökéletesen lehetséges inadekvát kategóriákkal, anakronisztikus kérdésfelvetésekkel és várakozásokkal vizsgálni a múltat, és tovatűnt korokról minden ízében hamis képet festenie. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy ugyanúgy lehetséges lenne egy hipotézisektől és kérdésektől mentes „tiszta múlt" forrásvidékeire menekülnie. A történész látszólag problémátlan munkája — olvasás, jegyzetelés, értelmezés — valójában alapvető ismeretelméleti nehézségeket vet fel a kései értelmező és a letűnt társadalom közötti kapcsolatot illetően, amelyből forrásai származnak. A múlt öröksége önmagában még nem „forrás" és a legkevésbé sem „evidencia". A hagyaték korról korra változva válik forrássá egyes generációk számára, evidenciává pedig a történész érvrendszerébe illesztve érik. A forrás és a nyilvánvaló tény a történész alkotása; de a kategóriarendszerek, amelyekben létrejöttek és amelyek alakították őket, nem azonosak a történész kategóriáival. A kérdés és a forrás között szakadék tátong. Út köztük gyakran a félreértés és félremagyarázás hajlékony pallóján vezet. Ráadásul a történész csak ritkán használja a forrást eredeti rendeltetésének megfelelően: úgy bánik velük, hogy arról készítői nem is álmodhattak: rendőrségi jelentéseket vizsgál a forradalmi tömegek indítékainak és társadalmi helyzetének meghatározására, plébániai anyakönyveket annak megállapítására, átlagosan hány éves korukban kötöttek házasságot a fiatalok stb. A történész tevékenysége tehát nemcsak teljesen független, hanem szisztematikusan ellentétes viszonyban is áll a múltban zajlott - „for-