Századok – 1990

Folyóiratszemle - Wilson Adrian–Ashplant T. G.: Whig történelem – jelenközpontú történelem I/176

176 FOLYÓI RATSZEM LE DAVID CANNADINE BRIT TÖRTÉNELEM. MÚLT, JELEN - JÖVÖ? A brit történetírás „whig aranykorának" leáldoztával az intellektuális félénkség és antikvárius pedantéria kora köszöntött be. A professzionalista, politikus-gentleman történészeket még az a vágy fűtötte, hogy a történetírást a természettudományok egzaktságának szintjére emeljék, s ekképpen lombikjaiban ne csak a múlt haladó, előremutató áramlatai csapódjanak ki ragyogó színpárlatban, hanem a jövő képe is előre meghatározhatóan ott buzogjon. A ma történésze szkeptikus a nagy ívet átfogó történelmi szintézisekkel szemben, az általánosítások csapdájától retteg; alkotó eredetiséggel pedig a legkevésbé sem vádolható. Visszautasítja, hogy következtetéseket vonjon le, vagy hogy kérdéseket kiváltó, provokatív gondolatokat juttasson kifejezésre. Hugh Trevor-Roper szerint „az a haszontalan történelem, amely nem hívja ki a jelent, nem több puszta régiségbúvárlásnál ". 1945—1980 között új virágkorát élte a világszerte keresett cikkeket előállító és a piacon kétségkívül első helyen lévő brit történetírás; önfenntartó, ám ugyanakkor önromboló nagyipar volt. A siker létrejöttében és az expanzív termelésben nagy szerepe volt a jóléti állam és a dúskáló társadalom meghirdetésének és létrejöttének a hatvanas években. A gombamód szaporodó vöröstéglás egyetemeken számtalan történeti tanszéken oktatott és nevelődött az új módszerekre, új témákra, új megközelítésekre fogékony történészgeneráció. Ma már egyre kevesebb tudós kapható arra, hogy bátran beszéljen arról, mi a történelem, mi a történetírás — vagy legalábbis milyennek kellene lennie; és még ritkább az olyan, akit meg is hallgatnának. Fejlődésükben megakasztott tudományágak nem termelnek ki nagy tudósokat; nagy történészek nem teremnek az egyetemek kapuzárása idején; nagy művek nem születnek munkanélküli segélyből. A korszellem sem kedvez a történelemnek, amikor a véletlenszerűt és az előreláthatatlant tartják az események legfőbb okának. Dicstelen időket élünk — dicstelen történelmet írunk. A „nagy öregek", mint R. G. Elton, viszolyogva szemlélik a társadalom- és gazdaságtörténet vad burjánzását és bizalmatlanok a harmadik világ történelme iránt tanúsított, nem túlságosan meggyőző lelkesedéssel szemben: „több királyt és királynőt, és kevesebbet az etnikai entitások és a nők nemlétező történetéből"! Korunk historikusai éppoly jelenközpontú történelmet írnak, mint a régi jó idők krónikásai, akiket nap mint nap oly hevesen támadnak ezért a bűnükért. A különbség csupán annyi, hogy a mai történész a keserű kiábrándultság, nem pedig az aktív részvétel kapcsolatában kötődik korához. Nem kötelezi el magát a jelennek, hacsak annyiban nem, amennyiben menekül tőle. Ám Orwell megállapítása minden történész számára fenyegetően figyelmeztető: „aki ura a múltnak, ura a jelennek: aki ura a jelennek, ura a múltnak". (Pasi & Present, 1987 augusztus) S. M. ADRIAN WILSON-T. G. ASPHLANT WHIG TÖRTÉNELEM - JELENKÖZPONTÚ TÖRTÉNELEM A „whig történelem" kifejezéssel Herbert Butterfield 1931-ben megjelent könyve óta él a történetkritika, Elítélő értelme nyilvánvaló: ugyan melyik historikus vállalná magára, hogy a jelen katedrájáról utólag szolgáltasson igazságot a győztes elit nevében vagy ahelyett? Az Annales-iskola neveltjei, vagy a „was ist eigentlich gewesen" történészei számára „whignak" lenni egyértelmű visszaesés az egyéni szimpátiáktól fűtött erkölcsi felháborodás és pártos értékítélet történetírásának szintjére. A szerzők nem pusztán a tory metodista Butterfieldnek a történelem whig interpretációjáról írott bírálatát próbálták meg árnyaltabbá tenni, vagy ízekre szedni, hanem az általa felvetett jóval általánosabb történetfilozófiai problémát, a mindenkori történetírás jelenközpontúságát — vagyis anakronizmusát