Századok – 1990

Folyóiratszemle - Karnes Stefan–Kubin Ingrid–Steiner Michael: Mennyire volt reális „Mitteleuropa”? I/173

FOLYÓI RATSZEMLF 173 Az apai nagyapák száma a „kedvezőtlen" korszakban megduplázódott Angliában, „kedvező" időben pedig az újszülöttnek 1 : 2 arányú esélye volt arra, hogy ismerje apai nagyapját, bár 11 éves korára ennek valószínűsége 23%-ra esett, éles ellentétben a mai ipari társadalmakkal, ahol születéskor 90%, 22 éves korban 50%. A nagybácsik és nagynénik száma magasabb volt a múltban. De több volt az árva is: az ókorban az emberek 1/3-a vesztette el apját 11, 2/3-a 22 éves korára, míg ma kevesebb, mint 10%. Ezek az adatok az öröklés, az öröklés formái, a földbirtok és a családi függés rendszerének tanulmányozását egészíthetik ki. John Habakkuk „strict setlement"-elmélete, miszerint apa és fiú kölcsönösen szerződést írtak alá a fiú lakodalmán, meginog, amikor látjuk, hogy az apák nagy része nem érte meg elsőszülöttjének menyegzőjét. Az oldalági rokonok között minden korban az unokatestvérek emelkednek ki nagy számukkal. 1800-ban - amikor a regényírónő Jane Austen 25 éves volt - egy fiatal nőre kétszer annyi unokatestvér jutott, mint pár évtizeddel ezelőtt: átlag 30; Madame de Sévigné idejében, 1650 körül egy francia hölgyre csak 14. Az unokatestvérek szerepe nemcsak házassági, hanem üzleti és politikai megfontolásokból is igen fontos, melyet szintén rokonok, méghozzá nagybácsik, de többnyire unokatestvérek tartottak a kezükben. Ma ugyanez a helyzet a politikai pártokban, titkos társaságokban és a pénzvilágban. Hajlott korban nagy szükség van segítőkész oldalági rokonokra. Minket, akiknek kevesebb testvérünk és unokatestvérünk van, a várható hosszabb életkor „kárpótol" ezért. Ezzel szemben a kínai „egyke" következményei katasztrofálisak lennének. A 20-21. századot a szülők számának csökkenése jellemzi. Kisebb a lemenő rokonság száma: kevesebb a gyermek, unokaöcs, unokahúg és unoka. Mégis, az egyenesági együttélés valószínűsége nő az oldalági rokonság kárára: a hosszabb átlagéletkor miatt több generáció ismeri meg egymást. Ez minden bizonnyal kihat a társadalmi összetartásra is. Pusztán számokkal nem lehet érzékeltetni az atyafiságot. De ez a kutatás - melynek még csak az elején tartunk - nemcsak új eszköze, új forrása is a változó társadalmi struktúrák vizsgálatának. (Annales, 1988. január-február, pp. 5—24) S. M. STEFAN KARNER-INGRID KUBIN-MICHAEL STEINER MENNYIRE VOLT REÁLIS „MITTELEUROPA"? Miként a világkereskedelem, s az egyes európai országok adatai is mutatják, az első világháború utáni években a külkereskedelmi kapcsolatok a mélypontra süllyedtek. Az európai államok 1922-ben még 15-20%-kal kisebb külkereskedelmi forgalmat bonyolítottak le, mint az utolsó békeévben. Csak az Egyesült Államok tudta - gazdasági fejlődését a világpiacon realizálva — forgalmát mintegy egyharmaddal növelni e két időpont között. A külkereskedelmi kapcsolatok a nemzetközi pénzügyi rendszer lassú stabilizálódásával párhuzamosan fejlődtek, s 1929-ben elérték csúcspontjukat, majd a világgazdasági válság következtében újra drasztikusan visszaestek. A Monarchia utódállamai is hasonló fejlődésen mentek keresztül. Amikor a következőkben azt vizsgáljuk, hogy a gazdasági összefonódás miként alakult Európán belül a nagy politikai változások után, akkor a Habsburg-birodalom egykori területe különös figyelmet érdemel. Fontos kérdés, hogy a birodalom egységének megszűnte a gazdaság folyamataiban hogyan tükröződött vissza. A térségben rendkívül erősen jelentkezett a politikai szétforgácsolódás, amely többek között a határvitákban, a magyar—csehszlovák, illetve a magyar-román fegyveres konfliktusokban, a Kisantant létrejöttében manifesztálódott. Az utódállamok a külkereskedelempolitikát fontos gazdaságpolitikai eszköznek tekintették. Védővámokat, támogatásokat alkalmaztak, s a háborút követően az egykori antant országok is megpróbálták gátolni az utódállamok gazdasági közeledését. A kedvezőtlen politikai feltételek a dunai országok egymás közötti kereskedelmének erős visszaeséséhez vezettek. A közép- és délkelet-európai országok 1929-ben árucseréjüknek lényegesen kisebb hányadát bonyolították le egymás között, mint a világháború előtt — akkor még jórészt a közös birodalmon belül.