Századok – 1990

Folyóiratszemle - Laslett Peter: Számszerű rokonság I/171

172 FOLYÓI RATSZEM LE denesetre nyilvánvaló, hogy a rokoni kapcsolatok mindig fontosabbak voltak a parasztság, mint a városlakók számára, ezen belül Dél- és Kelet-Európában jóval inkább, mint Észak- és Nyugat-Európában, és hogy jelentőségük korunkban fokozatosan csökken. A szakembereket éppen ezért lepte meg, amikor az 1950-es években erős és kiterjedt rokonsági rendszerre bukkantak London egyik munkásnegyedében. Az angol szociológusok és történészek máig nem tudtak megegyezni, hogy a rokoni kötelékek a múltban gyengék, vagy éppen ellenkezőleg, szorosak és szerteágazóak voltak-e. A másik probléma a belső vándorlás. Az európai falusi közösségekről kialakított hagyományos felfogás, mely szerint a parasztok egy helyen élték le életüket, a falu nagyrészt atyafiakból állt, s a rokoni érintkezés gyakori és állandó volt, megdőlt. Ha a városok vonzerejét nem is vesszük figyelembe, kisebb távolságokon belül oly nagy volt a mozgás, hogy a fentebbi hipotézis nem tartható. A 17. századi Angliában és a 18. századi Franciaországban a falusi lakosság fele-kétharmada cserélődött ki kb. minden tizenkét évben! Ha a születéseket és halálozásokat is beleszámítjuk, az arány 25^10%-ra csökken, de még így is meglehetősen magas ahhoz, hogy lássuk, korántsem (egyedül) a rokonság uralta a személyes kapcsolatok körét. A népességmozgással magyarázható, hogy az angol plébániai feljegyzésekben a lakosok neve kb. százévente teljes egészében megváltozik. A mobilitás különösen a 19. századra jellemző: a már említett londoni külvárosban, Bethnal Greenben olyan fokot ért el 1850 és 1890 között, hogy a száz évvel később megfigyelt erős rokoni kapcsolat akkor egyszerien nem létezhetett. Ez arra - a több helyütt kimutatott — jelenségre világít rá, hogy a rokonság a 20. századi proletariátus életében igen fontos szerepet játszik. Okát a hagyományos paraszti múlt továbbélésében és a munkásság viszonylagos immobilitásában vélik felfedezni. A vándorlás nem szünteti meg, de módosítja a rokonok közti viszonyt. Minél könnyebb a helyváltoztatás, jobb a közlekedés, magasabb az alfabetizáció foka, elterjedtebb a telefon, a távolság annál kevésbé érinti hátrányosan a rokonokat. Kapcsolatuk ezért ma elméletileg silrdbb lehet, mint a múltban. A rokonság kutatási területe tehát nem korlátozható egy-egy falusi vagy városi közösségre. Hagyományos módszerekkel azonban alig tárható fel az egyént körülvevő rokoni kapcsolatok hálózata. A történészek mindig is tisztában voltak azzal, hogy a rokonok mekkora súlyt nyomtak a hatalmasok és a gazdagok életében, amikor a hatalom és vagyon megszerzéséről és megtartásáról volt szó; s hogy a szegényeket és elnyomottakat is a rokonság nehézségi ereje tartotta meg alacsony és alávetett helyzetükben. Az egyén vagy egy kisebb csoport egész atyafiságát próbálta feltérképezni Le Roy Ladurie montaillou-i családok, Alan MacFarlane pedig egy 17. századi essexi lelkész, Ralph Josselin esetében. A 60-as években angol szociológusok megvalósították azt, amiről a történész csak álmodik: különböző személyeket — de leginkább nőket, mert ők jobban megtartják a rokonságot - kértek fel, sorolják el valamennyi rokonukat. Ε kutatás során derült fény arra az érdekes jelenségre, hogy az emberek - akik természetesen sok rokonukról, nemegyszer szándékosan, megfeledkeznek - képzelt atyafiakat találnak ki maguknak, főleg idősebb korukban, amikor nagyon érzik bizonyos rokonok, többnyire leányok és menyek hiányát. Ám ha ez így van, ha a rokonság valóban csak képzelőerő kérdése, mennyire bízhatunk a kérdőívek számadataiban? A számok a valóság „égi" - a szociológus nyelvén szólva „átlag" - másai. Ez vonatkozik a szerző saját kutatására is, amelyben négy különböző demográfiai rendszert vizsgált: 1. a római birodalmat, 2. a hagyományos Angliát „kedvezőtlen rendszerben" (1660-1710 között, amikor a népességszaporulat a legalacsonyabb, a házasodási kor a legmagasabb, a nem házasok száma és a halálozási arány a legnagyobb volt), illetve „kedvező rendszerben" (1780-1810 között, vagyis az ipari forradalom és a népesség nagyarányú növekedésének kezdetén, amikor a tendencia épp fordított volt: magas népszaporulat, alacsony halálozás, korai és sok házasságkötés), 3. a mai Angliát és 4. az „egyke" Kínáját (ez tehát nem tényszeril demográfiai kimutatásokon, hanem a jelenlegi népességpolitika feltevésein alapszik). Az eredményeket táblázatok szemléltetik. A rokonok száma a demográfiai változásoktól függ, időben és térben változik. Az időbeli változásokat pontosan nem lehet meghatározni. A népszaporulat, termékenység szempontjából a házasulandók — különösen a nők — átlagéletkora és a nem házasok aránya jelentős. Világtendencia a rokonság, főként az oldalági rokonok számbeli csökkenése. Ezt ellensúlyozza az átlagéletkor határának kitolódása, amivel összefüggésben két jelenség figyelhető meg: növekszik a távolság a generációk között, ugyanakkor több generáció (nagy- és dédszülók, unokák, dédunokák) él egymás mellett. Ami a felmenőket illeti, az ókori Rómában egy személy csak igen ritka esetben ismerhette nagyszüleit. Csak 2% volt a valószínűsége annak, hogy 11 éves korában apai nagyapja még életben legyen.