Századok – 1990

Folyóiratszemle - Arms R. de: A kubai parasztság a gyarmati és a neokolonialista periódusban I/170

170 FOLYÓI RATSZEM LE vatot, a technikai fejlődést itt lehetett a leggyorsabban követni, s a nyersanyag is Liverpoolban volt a legolcsóbb. A pamutipar fejlődése - s ezzel Lancashire ipara általában - lelassult az 1873-1896 közötti nagy depresszióban, de az ezt követő két évtized újra nagy konjunktúrát hozott, s a termelés elérte legmagasabb szintjét. A világháború után a külföldi piacok felvevőképességének csökkenése jelentette a termelés hanyatlásának fő okát. 1938-ra a pamutáru-előállítás a felére esett. A két világháború között 360 000 szövőszék állt le e térségben, s nyolcszáz gyár csukta be kapuit. 1945 után a műszál előretörése mellett a gép- és közlekedésieszköz-gyártás felfutása eredményezett strukturális változásokat. A régió széles ipari bázisának köszönhetően nem szenvedett a koncentrált munkanélküliségtől. Egy olyan gazdasági hatalom, mint Nagy-Britannia ipari fejlődése csak pontatlanul írható le átfogó statisztikai adatokkal. Az iparágaknak sajátos dinamikájuk van az egyes régiókban. A legnagyobb megrázkódtatás is más eredménnyel jár a különböző területeken. Például a nagy világgazdasági válság az esettanulmányunkban szereplő három vidéken hasonló visszaesést hozott, míg másutt — így Birminghamben vagy Londonban — a modernizáció időszaka volt. (Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 1987. Heft 3. 305-322.) T. Β. R. DE ARMAS A KUBAI PARASZTSÁG A GYARMATI ÉS A NEOKOLONIALISTA PERIÓDUSBAN A csekély mennyiségú arany kitermelése után Kuba egészen a 18. század közepéig egy majdhogynem lakatlan sziget, az egyetlen étdemi gazdasági tevékenység a bőrexportot szolgáló külterjes marhatenyésztés. Az adót alig fizető, tehát a spanyol államkincstár számára érdektelen gyarmat területét ugyan papíron már 1574-re teljesen felosztották a birtokosok, a földműves lakosság csak a 17. század közepén jelenik meg, a döntően szintén kivitelre termelő, államilag támogatott dohánytermesztés bevezetésével. A haiti forradalom következtében Kuba válik a világ első számú cukorexportőrévé, a cukornádtermelés és feldolgozás 1792—1802 között robbanásszerűen bővül, e folyamatnak az éppen függetlenné vált Egyesült Államok tőkései már kezdettől fogva közvetlen részesei. A Havannától a sziget közepe felé terjedő, 1827-re már az ezret elérő cukornádültetvények kiszorítják a dohánytermesztő, független kisparasztokat, akik száma a néhány évtizeddel korábbi tízezerről ugyanezen évre a felére csökken. A nagybirtokok hamarosan olyan monopolhelyzetbe kerültek Kuba gazdasági életében, hogy nem tudott kialakulni egy egészséges, nagyobbrészt belső szükségletre termelő ipari struktúra és erre épülő fejlettebb városhálózat. A cukortermelés megindította a népesség nagyarányú növekedését, míg 1775-ben csak 171 ezer, 1827-ben már 704 ezer fő a lakosság száma, 1868-ban pedig megközelítette az 1,5 milliót. A cukormonokultúra következtében az 1820-as években már külföldről kellett behozni az élelmiszer- és iparcikkszükséglet nagy részét. A 20. században felgyorsult a városba áramlás folyamata; 1919-ben 44,7% volt városi lakos, 1959-ben már 57%. A gyengén fejlettség egyik tipikus jeleként a főváros lakossága aránytalanul nagy, 1899-ben 253 ezer, 1953-ban már 1,2 millió, azaz a népesség egyötöde koncentrálódott Havannában. Érdekes képet adnak a társadalom és a gazdaság szerkezetéről az 1943. évi népszámlálás adatai a városinak minősített lakosság településnagyság szerinti megoszlása alapján. A kubaiak 1,4%-a élt 250 főnél kisebb településeken („caseríos"), 5,3%-a 250-750 fő közöttin („poblados"), 9,9%-a 750-1500 közöttin (,,pueblos"), 11,3%-a 2500-5000-es lakosságú településen („villás"), 25 ezer főnél nem nagyobb városban 18,5%, ennél nagyobb városban 53,6%. A4,8 milliónyi összlakosság közel fele a mintegy 160 ezer tanyán élt. A harmincas években a foglalkoztatottaknak több mint a fele dolgozott a mezőgazdaságban, és csak 16,4%-a az iparban, szinte kizárólag kisüzemekben. A kubai parasztok nagyobb része csak bérelte a földet, amelyen dolgozott, legtöbbjük tíz éven belül új helyre kényszerült költözni. A nagybirtok, rendszer pazarló voltát bizonyítja, hogy 1945-ben a megművelhető területnek csak 22%-a állt tényleges