Századok – 1990

Folyóiratszemle - Pollard Sidney: Megfigyelések a brit ipari régiók dinamikájáról I/168

168 FOLYÓI RATSZEM LE Ebből a szempontból érdekes megvizsgálni, mit értettek „közvéleményen" a 18. században. A fogalom jelentésváltozásának története — Rousseau első értekezésétől a forradalomig — teljességgel feldolgozatlan. A közvélemény Rousseau-nál a nép erkölcsi és társadalmi értékeinek, a nemzet úzusokban és szokásokban megnyilvánult érzéseinek és meggyőződéseinek kollektiv kifejeződése, amelyek az egyéni cselekvést megítélő véleményben (tisztelet, bírálat, erkölcsi szankciók) jutnak érvényre. Makacs konzervativizmus jellemzi: ,,Sem a józan ész, sem az erény, sem a törvények nem győzhetik meg a közvéleményt, hacsak valaki meg nem találja a módját, hogy megváltoztassa." Mivel a köz ebben a felfogásban inkább szociológiai, mint politikai kategória — kihívás a törvényhozó számára és nem a politikai akarat kifejezése -, Rousseau dicsérheti a római cenzorok mllködését, akikben az ősi, romlatlan erkölcs őreit látja. A fogalom az 1770-es évektől töltődik meg politikai értelemmel: Mercier írja le elsőként, hogy a felvilágosodott közvélemény önálló politikai erő. Amikor Malesherbes azt követeli, hogy a hatalom gyakorlóit „a törvények, a legfelsőbb hatalom és a közvélemény" ellenőrzése alá vonják, közvéleményen mindenfajta kérdés nyílt és cselekvő megvitatását érti: ezt tartja az egyetlen intézményes eszköznek a zsarnoki uralommal fenyegető titkos adminisztráció ellen. Turgot szeme előtt a népével közvetlen kapcsolatban álló király ideálja lebeg, amikor a helyi közigazgatás reformját szorgalmazza. Szabadság vagy despotizmus között őrlődve a közvélemény mibenlétéről és szerepéről kialakult gondolatokat a forradalmat közvetlenül megelőző időkben Necker és a jelentőségéhez képest méltatlanul elfeledett Jacques Peuchet, az „Encyclopédie méthodique" (1789) szerzője kovácsolta szuverén politikaelméleti rendszerré. A közvélemény a modern társadalom szelleme. Sem intézményi hatalommal, sem pénzügyi vagy katonai eszközökkel nem rendelkezik, és mégis nagyobb erőt képvisel, mint a politikai kényszer bármely más hivatalos állami formája. Ez a társadalom valamennyi tagja fölött álló ítélőszék, melynek hatalma ugyanakkor békés és tartós, mert ezen alapul a társadalmi rend. A közvélemény egyetemessége és objektivitása a józan ész müve. Ezért „nem lehet mindaddig biztos garancia a tévelygések és hamis rendszerek ellen, míg a közvélemény ítélőképessége gyenge, tudása bizonytalan, figyelme szétszórt" — írja Necker. Peuchet pedig még ennél is radikálisabb következtetésre jut: szerinte a valódi törvényhozó hatalom már a felvilágosult elit — és nem az uralkodó — birtokában van, „amelynek társadalmi feladata a népet az ész mind nagyobb világosságára vezetni, hogy így a felvilágosult filozófusok véleménye közakarattá váljék". A politikai nyilvánosság Angliában már megvalósult - mind Necker, mind Peuchet „csodálta" az angol példát. Elméleti téren azonban éppen a közvélemény kérdésében kristályosodott ki a francia elképzelés egyedisége. Ebben olyan politikai rendszer körvonala bontakozott ki, amely mind az abszolutizmustól, mind az angol ellenzéki politikától különbözött. „Franciaországban minden más megfontolásnál előbb a közvélemény parancsol megálljt a hatalom túlkapásainak. A nemzetnek egyedül a közvélemény biztosít egyfajta befolyást azzal, hogy dicséretével jutalmat, megvetésével büntetést oszthat." A „közvélemény" az arany középút zsarnokság és zabolátlan szabadság között. Megfékezi az önkényuralmat, de nem engedi a politikai viszályok, válságok és frakciók, vagyis mindazon jelenségek elszabadulását, amelyek a szabad angol kormány gyakorlatát oly ijesztővé tették, a franciák előtt. A közvélemény uralma őszinte és nyilvános, de szenvedély- és konfliktusmentes — mondhatni politikamentes — politikát jelent. A francia politikai elmélet a közvéleményben találta meg az ésszerű megállapodáson, felvilágosult közmegegyezésen alapult ideális megoldást abszolutizmus és ellenzéki politika között. S. M. (Annales, 1987. január-február, 88. 41-71) SIDNEY POLLARD MEGFIGYELÉSEK A BRIT IPARI RÉGIÓK DINAMIKÁJÁRÓL Közismert, hogy a brit iparosodás folyamata viszonylag kevés kifejezetten ipari területen koncentrálódva zajlott le. A klasszikus ipari forradalom magyarázatához ezért Nagy-Britanniában hozzátartozik regionális karakterének megértése is. A régiók sajátos dinamikával rendelkeztek, s relatív jelentőségük is folyamatosan változott. Amelyek bázisát csak egyetlen iparág jelentette, azok nem tudtak alkalmazkodni a körülményekhez, s így de-