Századok – 1990

Folyóiratszemle - Baker Keith Michael: Politika és közvélemény az Ancien régime alatt I/166

FOLYÓI RATSZEMLF 167 Nyilvánvaló, hogy felbukkanása bonyolult szociológiai tényezőkhöz - az alfabctizáció terjedéséhez, a sajtó szerepének növekedéséhez, a partikuláris rendi állam szorosabban integrált nemzeti közösséggé formálódásához - kötött. Ám a „közvéleményt" pusztán szociológiai eszközökkel távolról sem írhatjuk le. A „közvélemény" politikai, ideológiai konstrukció volt. A „köz" a 18. század politikai nyelvezetében mint fogalmi egység, mint „legfelsőbb ítélőszék", mint az autoritás absztrakt formája jelent meg, amelyhez egy új típusú politika képviselői az abszolutizmus kereteit immár túllépő követelések legitimálása érdekében fellebbeztek. Mind a kormány, mind kritikusai a közvéleményre hivatkoztak, és mindketten annak támogatásával kérkedtek. A „közvélemény" politikai ítélőszék voltát Habermas is kiemelte. Szerinte ez a közvélemény az állam és a polgári társadalom közötti feszültségek levezetését szolgálta; a burzsoázia az abszolút hatalom korlátozásának és átalakításának eszközéül használta fel. Ezzel szemben feltétlenül hangsúlyozandó, hogy a „közvélemény" fogalma az abszolút hatalom válsága idején nyert értelmet és jelentőséget Franciaországban (Habermas, aki az ancien régime politikai ellenzékének súlyát lebecsüli, a válságról sem vesz tudomást); a korona és ellenfelei hagyományos politikai keretek között egy külső legitimáló erőhöz folyamodtak, hogy eltérő követeléseiknek érvényt szerezzenek. A bevett tekintélyek megingását revelatív módon tanúsítja a 18. századi Európa nemzetközi diplomáciájának szóhasználata is. Az európai közvélemény eszméje a hadszíntéren tilnt fel akkor, amikor a nemzetközi hierarchia elvesztette régi befolyását és kényszerítő erejét a hadviselő felek fölött. Ekkor váltotta fel a kereszténység egyetemes rendjét az új koncepció, „Európa", a rivális hatalmak dinamikus világi rendszere. XV. Lajos új belpolitikai helyzet elé állított kormányának éppannyi energiát kellett a honi közvélemény megnyerésére áldoznia, amennyit a nemzetközi diplomácia porondján is kifejtett. A kihívás elfogadásának logikája azonban szinte megkövetelte, hogy viszonylag független újságok - mint a „La Gazette de Leyde" — is beáramolhassanak az országba; a kormány megtűrte, és — mindenekelőtt - a maga céljaira akarta felhasználni ezeket a fórumokat is. Ám a királyi miniszterek akkor ily módon az ellenzéki politika körvonalazódását lehetővé tették, akaratukon kívül saját ellenzékükkel esküdtek össze; a közvéleményre való apellálás ugyanis már azt feltételezte, hogy a legfelsőbb hatalom az uralkodóról a szuverén közösségre száll. A francia politikai színkép egyre jobban közelített az angol „példához". Angliában már létezett ellenzéki politika, és a franciák gyakran hivatkoztak is rá. De korántsem a lelkesedés hangján, Montesquieu a hatalmak szétválasztásáról és a politikai egyensúly megteremtéséről ugyan pozitív értelemben, de határozott megjelölés nélkül és szinte mindig feltételes módban szól; a grammatikai fordulat pedig őszinte bizonytalanságot, komoly kétkedést fejez ki! A kormányzati formák eredeti hármas felosztása a „Törvények Szellemében" fokozatosan módosul; a „köztársaság - monarchia - despotizmus" hármas sémájának helyébe a „köztársaság - monarchia - Anglia képlet kerül, Anglia a modern liberális, individualista állam mintája, amely semmiféle kategóriába nem sorolható (Franciaország köztes helyet foglal el, mert a „becsület" (honneur) fogalma az antik köztársasági erény és a modern állam önző individualizmusa között helyezkedik el.) Montesquieu „csodálja" Angliát, de — a kifejezés eredeti értelméhez híven - ez a csodálat inkább bámulatot és megdöbbenést, semmint határozott igenlést jelent. Az angol kísérlet egyfajta „politikai csoda", bizarr, nyugtalanító, sőt veszélyes jelenség, amelyből nem feltétlenül szükséges ihletet meríteni. Véron de Forbonnais, az abszolutizmus elszánt híve és Montesquieu első kritikusa örömmel vetette rá magát az angol politikai berendezkedést taglaló passzusokra, hogy azokat írójuk ellen fordítsa. Az angolok „viharos" kormányzatának vezérlő elve a terror, amely lényegénél fogva a nyugalomnak még a lehetőségét is kizárja. „Szabadság-e az, ami az egyént tönkreteszi?" Dubois de Launay is az anglománok ellenfeleinek táborába tartozott; felsorolta az angol kormányzat bűneit, melyek közül a legsúlyosabbnak az állandó bizonytalanságot tartotta: ennek fő okául pedig azt jelölte meg, hogy a nép túlzott mértékben szólhat bele a kormány ügyeibe. Linquet 1788-ban azzal érvelt a parlamenti ellenállással szemben, hogy a májusi ediktumok szabadossága, erőszakossága és nyilvánossága még az angol fejetlenségnél is súlyosabb katasztrófa szélére sodorja az országot, XVI. Lajosnak pedig azt bizonygatta, hogy a valódi közvélemény a király mellett áll. A franciák közül nemcsak az abszolutizmus apologétái viseltettek fenntartással az angol politikai rendszerrel szemben. A politikai ellenzék térnyerésével párhuzamosan nőtt a nyugtalanság az ellenzéki politikát megvalósító Anglia konfliktusokkal terhes példáját illetően; Franciaországban a nyilvánosság és a közvélemény újdonsült hatalmát és befolyását elismerő, ugyanakkor azonban az ellenzéki politikával járó zűrzavar és bizonytalanságot kizáró új politikai gyakorlat kialakítása volt a legfőbb gond.