Századok – 1990
Folyóiratszemle - Baker Keith Michael: Politika és közvélemény az Ancien régime alatt I/166
166 FOLYÓI RATSZEM LE hozta, hogy a doktor — aki fizetésével, sajnos, jogosan elégedetlen, de a hatalmas hadsereg állandó fegyverben tartása oly sok pénzt emészt fel, hogy ezen a hercegi kincstár alig tud segíteni! - szolgálatára szüksége van, ezért Reguardatinak semmiként sem szabad professzori állást kapnia Firenzében. A levél szigorúan titkos volt. A Signoriának 24 nappal később küldött ajánlás ezzel szemben „kéri és sürgeti" az orvos mielőbbi kinevezését. A korábbi levél nélkül nem tudnánk, hogy Reguardati elutasítása mögött Sforza állt. Az orvos a milánói udvarnál maradt, és Sforza utasítására fizetésemelésben, sőt, ezen felül bőkezű kárpótlásban részesült. Lehet, hogy a komédia áldozata ez alkalommal agyafúrtabb volt a győztesnél? Ε formális ajánlólevelek vizsgálatából azt a következtetést is leszűrhetnénk, hogy Francesco Sforza, ez a machiavelliánus alak, különösen ravasz és kétkulacsos politikát folytatott. Kortársak és kései történészek azonban egyaránt józan, bölcs, emberséges uralkodónak, felülmúlhatatlan hadvezérnek és ragyogó diplomatának ábrázolják. Kódolt ajánlólevelek minden bizonnyal más fejedelmi levelezésben is fennmaradtak. A vizsgált anyag materiális (bíborszövet) dolgoktól a magas politikáig (pápaválasztás) terjed; művészek és humanisták „hamis" ajánlása nem szerepel köztük (igaz ugyan, hogy Sforza nem tartozott a kiemelkedő művészetpártolók közé). Az ajánlólevelek e csoportjának elemzése közelebb visz a reneszánsz pártfogás dinamikájának megértéséhez és alapul szolgál a hasonló patrónus - kliens viszony összevetéséhez különböző korszakokban. S. M. (The Amenian Historical Review, vol. 92. nr. 5. 1987 december, pp. 1107-1149. KEITH MICHAEL BAKER POLITIKA ÉS KÖZVÉLEMÉNY AZ ANCIEN RÉGIME ALATT A francia forradalom természetéről és gyökereiről folytatott viták során derült ki, mily kevéssé ismerjük a végét járó ancien régime francia politikai kultúrájának dinamikáját és azokat az — abszolút monarchia keretei között végbement — folyamatokat, amelyekből a forradalmi gyakorlat kinőtt. A forradalom genezisének megértésében a pre-revolucionális politikai közvélemény elemzése kiemelkedően jelentős helyet foglal el. Az ellenzék az 1760-as évektől - jellemző módon egy vallási konfliktus (a szentségek kiszolgáltatásának kérdése a janzenisták számára) kapcsán — lép fel mind erőteljesebben a francia közélet porondján. A vallásháborúk óta, ahogy azt Bossuet is, Hobbes is kimutatta, az abszolút hatalom legfőbb felelőssége és elsődleges igazolása a politikai rendet fenyegető vallási viszály elsimítása volt. A francia monarchia azonban a század közepén a feladattal már nem tudott megbirkózni; sem az egyházi hierarchiát, sem a parlamenteket nem sikerült lecsillapítania, s a krízis végső fokon autoritását támadta meg. Hatalmát a parlamentek tiltakozó feliratai, a hihetetlen mennyiségben szaporodó röpiratok, pamfletek és a szabadszájú párizsi pletyka, azaz a királyi egyeduralmi politikával összeegyeztethetetlen erők ostromolták. Az abszolutista elmélet értelmében rendek és tartományok partikularista társadalma fölött a monarcha személyében testesül meg a közhatalom és az állam egysége: politika és kormányzás egyedül a királyra tartozik — bár köteles tanácsadóit és bizonyos képviseleti testületeket meghallgatni, sót szükség esetén újabb reprezentatív intézményeket is létrehozhat —, ez „secret du roi", a király „magánügye". Minden, a kormánypolitikát vagy a közrendet illető nyilvánosság illegitim. A szentségek kiszolgáltatása körüli viták az ötvenes, és a gabonakereskedelem liberalizálásának kérdése a hatvanas években, majd pedig a Maupéou-reformot megelőző időszak kampányai az adminisztráció pénzügyi manőverei és önkényes intézkedései ellen, az abszolutizmus lényegét kezdték ki. Az ellenzék hevesen apellált a „közvéleményre"; de a hivatalos politika is ezzel a stratégiával élt. Királyi ediktumok hosszas bevezetői fejtegették, magyarázták, igazolták ettől kezdve a kormány politikáját; királyi miniszterek művészien használták fel a pamfletirodalom adta lehetőségeket saját céljaikra. De mi volt ez a „közvélemény", amelyre monarchikus kormányzat és ellenzék egyaránt hivatkozott?
