Századok – 1990

Történeti irodalom - Bouvier Jean–Girault René-Thobie Jacques: L’impérialisme á la française 1914–1960 (Ism.: Majoros István) I/161

162 TÖRTÉNETI IRODALOM az értelemben, hogy a gazdasági, a pénzügyi tényező szerepét vizsgálják Franciaország külpolitikai kapcsolatainak alakulásában. A könyv első fele az imperializmus jellemzőit, a róla szóló elméleteket foglalja össze, valamint kitér arra, hogy mit jelent, milyen jelentésváltozásokon ment át az „imperializmus" szó. A 19. századi Angliában például imperialista az volt, aki a legnagyobb, tehát az angol nemzet hívének vallotta magát, s arra törekedett, hogy Anglia gazdasági, katonai, politikai ellenőrzését a megszerzett területekre kiterjessze. Franciaországban a bonapartizmus hívei kapták ezt a nevet a második császárság idején. A szó tehát minden országban mást jelentett, s koncepció még nem kapcsolódott hozzá. Koncepcióval az imperializmus szó az 1900 és 1916, azaz Hobson és Lenin munkájának megjelenése közötti években telítődik, hogy az 1945 utáni nemzetközi kapcsolatokban, a két világrendszer harcában az egyik meghatározó ideológia szerepében lépjen fel. Ha a mából visszatekintünk a 20. század eleji marxistákra — írják a szerzők -, hajlamosak vagyunk arra, hogy túlhaladottnak tekintsük őket. Kétségtelen, a jelenlegi kapitalizmus több ponton különbözik az 1900-as évek valóságától, s az is igaz, hogy az imperializmus öt lenini ismérve közül nem mindegyik állta ki az idők próbáját. A gyarmatosítás, a gyarmati felosztás már lekerült a 20. század napirendjéről. A tőkeexport visszaszorult, legalábbis a 20-as évektől az 50-es évekig, napjaink beruházásainak mechanizmusa pedig különbözik az 1914 előttitől. A többi ismérv azonban nem kérdőjeleződött meg, s ehhez még azt a megjegyzést is hozzáteszik: Lenin elemzése ma is pontos annyiban, hogy a kapitalizmus fejlődésének új minőségét ragadta meg. A történésznek pedig az a feladata, hogy megmutassa a lenini modell nemzeti eseteit, s a könyv második fele éppen erre, az imperializmus francia változatának bemutatására, elemzésére vállalkozik. A szerzők először az első világháború éveit veszik nagyító alá, mivel ezekben az években a nemzeti védelmi háború imperialista hódító vállalkozássá alakult át. Franciaország nem csupán az elvesztett tartományokat, Elzászt és Lotharingiát akarta visszaszerezni, hanem három irányban igyekezett befolyását erősíteni, kiterjeszteni. Elsőként a Rajna-balpartja került fel a francia háborús célok közé, s ez több okkal is magyarázható. A francia vezetés olyan határt szeretett volna, ahonnan Franciország jól védhető egy újabb germán támadással szemben, ugyanakkor a rajnaiaknak ezzel jó alkalom kínálkozhat partikularizmusuk kifejezésére a poroszokkal szemben. A Rajna balpart azonban nem csupán stratégiai tényezők miatt volt fontos, hanem azért is, mert itt volt az európai ipari növekedés egyik pólusa, s a franciákat, különösen François és Hubert Wendelt, a francia nehézipar egyik vezető családját, ez a régió Luxemburggal együtt igencsak érdekelte. Második célként az Oszmán birodalom feldarabolásában való részesedés fogalmazódott meg, jóllehet Franciaország hosszú ideig a török birodalom integritásának volt a híve. A felosztás mellett akkor kötelezte el magát, amikor a törökök a háborúban a németek szövetségeseivé lettek. A harmadik célkitűzés, mondhatjuk a legambiciózusabb, mivel a francia vezetés egy olyan nemzetközi· gazdasági szervezet létrehozását tervezi, amely biztosítja a francia érdekeket a német konkurenciával szemben. A katonai győzelem mellé tehát Párizs a gazdasági szupremáciát is akarja, igaz, ezt az angolszászokkal megosztva gondolja. A francia étvágyból azonban sem az angolok, sem az amerikaiak nem kértek. A kérdés ezért az, hogy Franciaországnak megvoltak -e a gazdasági, katonai, politikai eszközei ambíciói megvalósításához. Ha válaszként azt feleljük a kérdésre, hogy az első világháború utáni ambíciók nagyobbak voltak, mint az ezekhez szükséges eszközök, nem mondunk valótlant, bizonyítja ezt az 1940-es összeomlás. Ezt már egy 1938-ból származó vélemény is alátámasztja: „Rangunk elvesztése, megaláztatásunk hatalmi értelemben régi keletű; attól a háború előtti időszaktól datálódik, amikor a német és az amerikai ipar tönkretette iparunkat... ami az anyagi erőket illeti, azok leszünk, amik vagyunk, egy másodosztályú hatalom." Ezt a pesszimizmust azonban akkor még nem sokan osztották. Elsősorban azért, mert úgy gondolták, hogy ha Franciaország csökkenti kontinentális ambícióit Európában, jobban támaszkodik gyarmataira, Tardieu szavaival élve, a birodalom veszély esetén az „üdvözülést" hozhatja. Kiutat láttak abban is, ha Franciaország az atlanti, az angolszász imperializmushoz közeledik, hátat fordítva a Németország által képviselt irányított gazdaságnak. A két világháború közötti időszak tehát ellentmondásos a francia imperializmus szempontjából. Az ellentmondás abban rejlik, hogy miközben az összeomlás felé halad, a francia imperializmus mégis ekkor ér a csúcsra. A szerzők ennek alátámasztására az Izvesztyija 1931 október elsejei számából idéznek: „Ma a francia imperializmus nem csupán Európa diktátorának érezheti magát, hanem a politika vi-