Századok – 1990

Történeti irodalom - Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek (Ism.: Takács Péter) I/151

152 TÖRTÉNETI IRODALOM ben Gergely András — ismerve és fel is villantva a tiszta ideákat — a korabeli forrásokat értékeli, azok sokoldalú elemzéséből vonja le következtetéseit, megállapításait, és a vizsgált jelenséget mindig a múlttal, a korban jellemzővel, a korabeli társadalmi szükségletekkel és lehetőségekkel méri. Tudatosan kerüli a historizálás oly sok történészt tévútra vezető csábításait, fgy sikerül kibontania a konkrétumok világából, az autentikus forrásokból azokat a sajátosan magyarországi történelmi, társadalmi, eszmei és politikai jellemzőket, melyek ténylegesen meghatározták a Kárpát-medence lakóinak sorsát és történelmét. Mindezek következtében nemcsak a reformkor eszmei, politikai törekvéseit sikerült az eddigieknél árnyaltabban bemutatni, hanem néhány olyan fontos mozzanatra is sikerült hangsúlyosan felhívnia az e korszakkal foglalkozók figyelmét, mint a reformkor nemzedékének alternatíva nélküli Habsburg-birodalomra utaltsága. Nem előzmények nélkül ugyan, de sokat tett e könyvével Gergely annak tudatosításáért is, hogy a liberalizmus hazai elterjedése és meghonosodása leginkább az 1825/27-es országgyűlés életre hívta reformbizottságok jelentéseinek megyei vitatásával függ össze. Minden eddiginél árnyaltabban ítéli meg a 19. század első felének magyar nyelvi közigazgatásért folytatott küzdelmét, elhárítva az eddig oly gyakran igaztalanul hangoztatott erőszakos magyarosítás vádjait. A körültekintő ítéletalkotás eredményeként az eddigieknél árnyaltabban mutatja be Gergely a nemesség szerepét; utalva egyben arra is, hogy a magyarországi mezővárosi fejlődés a 19. század harmincas éveire a múlt birodalmába száműzte az eddig hagyományosnak deklarált nemes—jobbágy rendi struktúrát. Mindezek együttesen - számos adalékkal bővülve - új színben állítják elénk a kor legjelentősebb szereplőit: Kölcseyt, Wesselényit, Eötvöst és Batthyányt. Másik nagy erénye Gergely András történelemszemléletének és alkotói módszerének, hogy óvakodik az előtte járók és saját generációjának történész kortársait kategorikusan minősíteni. Mindenkitől tanul, és ha vitatkozik is egy-egy nézettel, szemlélettel, nem vonja kétségbe megalkotójának jó szándékát, nem óhajtja kiebrudalni választott tudományterületének birodalmából. Mindeneknél fontosabb, hogy végleg szakít - még a legádázabb viták elemzésénél és értékelésénél is - azzal a módszerrel és szemlélettel, hogy „múltunk cselekvő alkotóit" táborokra bontva, reakciós és haladó címkékkel megbélyegezze őket. Állításom igazolására ezúttal csak két példát említek: Gergely érezhetően rokonszenvezik Kossuth politikai törekvéseivel. Az általa vizsgált korszak kulcsfigurájának tartja. Mégis Széchenyivel birkózik a legtöbbet és a legkövetkezetesebben. Korábbi szintézise — Széchenyi eszmerendszerének kialakulása — mellett mostani kötete is három Széchenyi-tanulmányt tartalmaz. 1848/49-cel kapcsolatban nem volt még történész, aki megkerülhette volna István nádor alakját, mellőzhette volna politikai tevékenységének értékelését. A rajongó dicsérettől a kategorikus árulót kiáltó minősítésig minden jelzőt megkapott már történetírásunktól ez a reálisabb értékelésre érdemes Habsburg. Gergely András először kísérelte meg alakjáról, személyiségéről és emlékéről — nem eredménytelenül - lehámozni a vádaskodásokat, dicséreteket és sztereotipiákat. Sorolhatnám tovább Gergely András könyvének erényeit, említhetném politikatörténeti elemzéseinek korszerűségét, új eredményeit; dicsérhetném meditáló, töprengő, a kategorikus deklarációktól, merevségektől óvakodó történetírói módszerét. Megérdemli könyve a dicséretet. De éppen mert szintézisalkotói szándék vezérli, néhány gondot is meg kell említenem. Megfontolandó lenne talán az a kitétel, hogy a „politikai tájékozódást immár vidéken, megyei szinten is követelménnyé, végeredményben a nemesség tömegeinek mindennapos szükségletévé tették" a kor kihívásai (9. old.). Hol máshol politizálhatott volna a nemes, mint „vidéken". És hol volt még a reformkorban főváros, és hol voltak a városokban olyan társadalmi erők, amelyek egyáltalán hatékonyan politizálhattak volna?! Korunk rossz beidegződése és politikai, társadalmi, kulturális gyakorlata, mely szerint van főváros és vidék, nincs azonban Magyarország, nincs országos érdek, nemzeti kultúra. Talán a reformkor nem vetette még fel olyan élesen vidék és város, centrum és periféria ellentétét, mint ahogyan azt az említett Gergely-állítás sugallja. Ebből az át nem gondolt beidegződésből táplálkozhat Gergely András eszmefuttatásának egyik hiányossága, pontosabban egy eléggé nem motivált állítása. Könyvének 120. oldalán jegyzi meg, hogy 1867 után „paradox módon a nemzet a haladás gátjaként jelenik meg". Majd néhány sorral alább folytatja: „A polgár a nem létező kozmopólia, a munkás az ugyancsak nem létező internáció tagjának hihette magát — s ezzel e vitathatatlanul haladást hordozó öntudatos egyének kivonultak a már létező nemzetből —, s így közvetve igazolták annak retrográd jellegét." Anélkül, hogy most hosszas fejtegetésekbe