Századok – 1990

Történeti irodalom - Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek (Ism.: Takács Péter) I/151

151 TÖRTÉNETI IRODALOM GERGELY ANDRÁS EGY NEMZETET AZ EMBERISÉGNEK TANULMÁNYOK A MAGYAR REFORMKORRÓL ÉS 1848-RÓL Budapest, Magvető Kiadó 1987. 500 1. „Pedig vannak dolgok, melyeknek emlékezete nélkül nincs jövendő." - Kossuthról rajzolt portréját zárja Gergely András az idézett bibliai hangzású igazsággal, melyről oly gyakorta megfeledkezik a mindenkori hatalom, hogy aztán ha válságba kerül egy-egy közösség élete, az elmaradt emlékezések okozta károk miatti szégyenkezést és erkölcsi felelősséget visszahárítsa a történészekre, ideig-óráig megengedve nekik, hogy közelebb férkőzzenek a múlt igazságaihoz; bízván „szebb napok" eljövetelében, amikor ismét fölöslegessé válik a múltról való töprengés. A magyarság jelen helyzetét, helyét és szerepét látván, a „szebb napok" beláthatatlan távolságban „ragyognak", lesz hát ideje historikusainknak múlt idők igazságait vallatni. Bízván remélem, hogy az igazságkeresések során kitüntetett figyelem illeti majd a reformkort. A Kárpát-medence múltjának polémiákban, gondolatokban, históriai léptékű vágyakban, tervekben, eseményekben, csalódásokban, nagy dilemmákban és halhatatlan történelmi személyiségekben leggazdagabb korszaka ugyanis a magyarországi reformkor volt. Első olyan periódusa volt ez a néhány évtized etnikai létünknek, amelyik megoldás-keresései, jövőépítő szándékai közepette megteremtette saját nagy formátumú historikusát, történelmi szintézisalkotóját is Horváth Mihály személyében, hogy aztán időről időre történészek hada tanulmányozza azt a „nemzedéknyi ragyogást", mely alkotó energiáinak legjavát összpontosította az 1848/49-es forradalom és szabadságharc múlhatatlan érdemű történelmi alkotásába. A történészek e hadának jelen korunkban az „élén lovagol" Gergely András, aki immár két évtizede birkózik a reformkor, a forradalom és szabadságharc felvetette eszmei, politikai, társadalmi és jogalkotási gondokkal. Ezúttal szellemi „csatavívásainak" győzelmi jelvényeit, az eddig folyóiratokban, periodikákban olvasható tanulmányait gyűjtötte kötetbe. Új könyvének találó címe - Egy nemzetet az emberiségnek — Széchenyi politikai törekvéseinek és eszmei töprengéseinek summázatát visszaidézve, a történelmi korszak cselekvő lényegét sűríti egyetlen mondatba. Ez a lényegre koncentráló tömörség jellemzi leginkább Gergely András tanulmányait. Könyvének erényei közül - stílusának közérthetősége és tömörsége mellett - elsőként a kötet szerkezetét, kompozícióját emelném ki. Az Eszmék, programok című fejezet négy tanulmánya a magyar liberalizmus genezisét, tartalmi lényegét, politikai, nemzeti és társadalmi programját boncolgatja, külön is hangsúlyozva ennek a programnak a belső korlátait, az etnikai kevertségből fakadó ellentmondásait. A Portrék című fejezet Széchenyi, Kossuth, Batthyány és Eötvös eszmerendszerének, liberalizmusának sajátosságait elemzi, majd A nagy sorsforduló című harmadik szerkezeti egység 1848/49 történelmi célkitűzéseit és kudarcait villantja fel, néhány kulcsfontosságú szereplő értékelésével együtt. A kötetbe rendezett tanulmányok, esszék, politikusi portrék és kritikák ilyetén jellegű tudatos komponáltsága kimondatlanul és megfogalmazatlanul is árulkodik arról, hogy Gergely András a korszak egészét átfogó és értékelő szintézis alappilléreit szándékozott az olvasó elé rajzolni. Hogy mikorra és milyen formában óhajtja Gergely ezt a szintézist megalkotni, az az ő belső titka és magánügye. Amit azonban e szintézis előkészületeiből most kötetbe gyűjtött, annak megítélése már szellemi életünk feladata. Olvasgatván Gergely könyvét, tanulmányozván megállapításait, bizton állíthatom, hogy komoly szakmai vita kerekedik majd a könyv körül, Gergely ideológiai, eszmei, politikai konklúzióiról, még inkább az általa méltatott történelmi személyiségek megítéléséről. A vitát már csak azért sem kerülheti majd el Gergely András, mert a korszakot megközelítő és értékelő eszmei, politikai ás társadalmi alapállása új minőségű. Bátran szakított történetírásunknak - szinte a polgári korszak kezdetétől beidegződött és megrögződött - sarkító hagyományaival, melyek lényegük szerint mindig valamilyen modellértékű eszmei vagy politikai célkitűzés oldaláról közelítettek elmúlt korok históriai törekvéseihez, és ezt a modellértékű eszmét (csorbítatlan nemzeti szuverenitás, tiszta és következetes, semmiben és soha nem alkuvó forradalmiság stb.) vagy politikai törekvést választották mértékül a kor szereplőinek, eszmei, politikai, társadalmi folyamatainak megítélésekor. Velük szem-