Századok – 1990

Történeti irodalom - Mavius Götz: Dénes von Pázmándy der Jüngere 1816–1856. Ein Beitrag zur Geschichte des Parlamentarismus’ in Ungarn (Ism.: Erdődy Gábor) I/147

148 TÖRTÉNETI IRODALOM lás „viharos napjaiban" rosszul érzi magát. Zavarja az általa — és a szerző által — túlságosan radikálisnak tudott forradalmi hangulat. Közérzetét a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos kételyei is rontják, mivel elképzelését: a „mindkét fél érdekeit szem előtt tartó, rendezett, jogszeril s nem forradalmi" megoldást érezte meghiúsulva - állapítja meg Mavius teljes egyetértéssel. A szerző érvelése e ponton kissé elvontnak, konzervatívnak tilnik. Mert ha nem is szól arról, hogy a feudalizmus felszámolásának magyarországi változata közép- és kelet-európai összehasonlításban messze a legprogresszívebb, a parasztság számára legelényősebb megoldást kísérelte meg; s azt sem tudatja, hogy azonnali bevezetése a polgári átalakulás legfőbb biztosítékát jelentő érdekegyesítés sarkkövét képezte, legalább jelzésszerűen kitérhetett volna arra, hogy az elutasított rendezéssel szemben az úrbéri rendszer felszámolásának mely formáját tekinti érdeminek, megvalósíthatónak 1848 tavaszának Magyarországán. Joggal kifogásolta ugyanakkor Pázmándy a 48-as törvénykönyvben a megyék következetes megreformálásának elnapolását. A külföldi olvasókhoz fordulva, a szerző részletesen mutatja be a magyar megyerendszer sajátosságait: jelentős befolyását a törvények helyi végrehajtásában, közvetve a törvényhozásban is. A polgári, alkotmányos rendszerbe nem illeszkedő jelenség ellentmondásait megyei politikusként maga is tapasztalva, Pázmándy a centralistákhoz csatlakozott. Mavius helyesen hangsúlyozza, hogy a nemesi alkotmány bástyájaként milködő megyék korszeri átalakítása nélkül elképzelhetetlen volt a modern Magyarország felépítése. Ugyanakkor történelmi visszatekintésében nem emeli ki a Habsburgabszolutizmussal szemben játszott pozitív szerepét, mint ahogy arra sem tér ki, hogy a municipalisták sem a megye változatlan fenntartása mellett érveltek, s hogy az annak népképviseleti alapokra helyezését kezdeményező Kossuthot az országgyűlésen éppen a mérsékeltek szavazták le. Pázmándy pesszimizmusa a későbbiekben többször visszatért még. Az ausztriai kapcsolatok romlását tapasztalva, júliustól állandó feszültségben él: a konfliktus nyílt kirobbanását követően pedig az alsótábla eJnökeként „politikusi felelősségtől vezérelve" harcol az alkotmányos rend megőrzéséért. (A felelőtlenekkel szemben?! - E.G.) Mavius interpretációja szerint ugyanis Jellasics támadása idején (akinek az udvarral fenntartott kapcsolataira vonatkozó egykorú feltételezéseket és állításokat csupán „a magyarok rossz lelkiismeretére" vezeti vissza), Magyarországon mindenekelőtt hatalmi harc dúlt: az alkotmányos orgánumok viszszaszorítására törekvő radikálisok és a rosszul szervezeti, vezér nélküli, törvénytisztelő lojalisták között. A kritikus hetek válságának legfőbb okát abban jelöli meg, hogy az öncélú hatalmi ambícióktól túlfűtött Kossuth mindenáron vezérszerepre tört, s a képviselőházat akaratnélküli gépezetté változtatva, átvette a végrehajtó hatalom gyakorlását, amely pedig az áprilisi alkotmány szerint is a király és a kormány kezébe tartozott. Meggyőződéssel vallja, hogy az alkotmányos monarchiát nem kívülről, hanem belülről fenyegették: „A külső fenyegetés leple alatt a radikális erők az alkotmány aláásására törekedtek... Mivel az uralkodó és környezete szorongatott és tanácstalan helyzetben volt, nem tudta az alkotmányhoz és a királyhoz hű erőket támogatni" - írja a 88. oldalon. A királyi udvar tehát egyenesen az alkotmányos rendszer és erők legfőbb védnökének minősül, amely az országgyűlést feloszlató október 3-i rendeletével próbált a „jó ügy" segítségére sietni — folytatja Mavius, aki szerint a manifesztum elfogadása jelenthette volna az alkotmányos viszonyok megmentésének utolsó lehetőségét, s melynek elutasítását követően Magyarország 10 évig tartó katonai uralom alá került. (Egyenlőséget tesz tehát az 1848 őszén a népszuverenitást megtestesítő országgyűlés megbízásából a külső katonai támadással szemben foganatosított védelmi intézkedések és a polgári társadalom önállóságát felszámoló idegen abszolutisztikus diktatúra törvénytelen működése között!) Nem kívánom a korabeli szélsőségesen konzervatív, ellenforradalmi erőknek a könyvben visszaköszönő érvrendszerét részletesen elemezni, hiszen azt az elmúlt évtizedek szakirodalma többszörösen elvégezte, cáfolta már. Mindössze arra hívnám fel a figyelmet, hogy a szerző a magyarországi fejleményeket az európai, a birodalmi összefüggésektől elszakítva, kizárólag autonóm folyamatként szemléli. Érveléséből teljesen hiányzik az áprilisi törvények felszámolására nyíltan fellépő Habsburg-ellenforradalom szerepének bemutatása, melynek következtében teljesen elsikkad az a körülmény is, hogy az alkotmányos mechanizmus Bécsből történt megbénítása következtében kényszerhelyzet állt elő, amelyben magyar részről a törvények betű szerinti megtartását javasolni egyet jelentett volna az abszolutizmussal szembeni önvédelem megszervezésének akadályozásával, s mely helyzetben a szerző szerint is őszintén törvénytisztelő Batthyány Lajos szeptember 15-i parlamenti beszédében így fogalmazott: ,.ha már életét, egzisztenciáját kénytelen egy nemzet védeni, s azon utolsó végletre jutott, hogy már nincs többé remény-