Századok – 1990
Történeti irodalom - Mavius Götz: Dénes von Pázmándy der Jüngere 1816–1856. Ein Beitrag zur Geschichte des Parlamentarismus’ in Ungarn (Ism.: Erdődy Gábor) I/147
147 TÖRTÉNETI IRODALOM GÖTZ MAVIUS DÉNES VON PÁZMÁNDÍ DER JÜNGERE 1816-1856. EIN BEITRAG ZUR GESCHICHTE DES PARLAMENTARISMUS IN UNGARN. Az ifjabb Pázmándy Dénes 1816-1856. Adalék a magyarországi parlamentarizmus történetéhez Studia Hungariea, München 1986. 159 p. Mindig nagy jelentőségű, ha külföldi szerzőtől jelenik meg könyv a magyar történelemről, hiszen ez újabb s újabb lehetőséget kínál arra, hogy nemzetünk múltját (jelenét) határainkon túl is jobban megismerjék. Különösen igaz ez, ha az illető munka az európai és a magyar história olyan központban álló éveit dolgozza fel, mint az 1848-as forradalom és annak közvetlen előzményei. Ugyanakkor sajátosan bonyolult feladatra vállalkozik az a történész, akinek az idegen nyelvi szakirodalom és források elolvasásának nehézségeit leküzdve, kettős elvárásnak kell megfelelnie: tájékoztatni „hazai" olvasóit a feldolgozott téma szélesebb, általánosabb hátteréről, összefüggéseiről; egyben pedig újat mondani az „anyaország" szakmai közönsége számára is. Az 1956. március 16-án született és tragikusan korán elhunyt Götz Mavius, hamburgi történész munkájának ismertetése előtt néhány szóban összefoglaljuk munkásságát. Egyetemi tanulmányait Regensburgban és Hamburgban végezte, majd magyarországi ösztöndíjasként doktori disszertációja témájául választotta a következőkben bemutatásra kerülő könyv főhősét és életpályáját. Disszertációja megvédését követően Grothusen professzor asszisztenseként dolgozott a hamburgi Historisches Seminarban. Tervei között szerepelt egy Klauzál Gáborról szóló monográfia elkészítése, amelynek érdekében az NSZK budapesti Kultúrintézetében igyekeztek számára megfelelő munkahelyi feltételeket teremteni. Ezt az ígéretes életpályát szakította félbe az 1988. december 29-én bekövetkezett halál. A szerző Pázmándy politikusi pályájának megrajzolására nem az életrajzírás szabályos kereteit választotta. Rövid bevezetőjét először az életmű vázlatos ismertetése követi, amelyben bemutatja főhősének tipikusan nemesi középbirtokos, evangélikus családi környezetét; neveltetésének, pályakezdő próbálkozásainak lépcsőfokait; majd a megyei és az országos politikai életbe történő bekapcsolódásának állomásait. Ezt követően tematikus bontásban tárgyalja Pázmándynak a kor legfontosabb vitakérdéseivel kapcsolatos magatartását, állásfoglalásait, s feltérképezve kortársaival kialakított kapcsolatrendszerét, kísérletet tesz a magyar politikai kultúrában elfoglalt helyzetének meghatározására. A tanulmány Pázmándyt pragmatikus, mérsékelt liberális politikusnak láttatja, aki az 1840-es, majd 1846-os külföldi útja során (felkereste Angliát, Németországot, Franciaországot, Hollandiát; majd Belgiumot, Svájcot, Svédországot és Dániát) szerzett élmények; a felvilágosodás és a korabeli liberalizmus irodalmának hatása; valamint a feudális-abszolutisztikus rendszerrel szemben vívott küzdelem személyes tapasztalatai alapján már a reformkor éveiben megfogalmazta politikai eszmerendszerét, melyhez azután a forradalom éveiben gyakorló politikusként is következetesen ragaszkodott. A modern Magyarország megteremtéséhez - emeli ki Mavius - Pázmándy mindenekelőtt két alapprobléma megoldását: a birodalmon belüli alkotmányos önrendelkezés biztosítását, valamint a belső társadalmi, politikai viszonyok polgári-alkotmányos megreformálását tartotta legsürgősebbnek. A birodalmi kapcsolat kérdésében (Mavius itt a Pragmatica Sanctioig visszanyúlva vezeti le Magyarország közjogi helyzetének alakulását) arra törekedett, hogy a „kapcsok" megtartása mellett Magyarország a lehető legnagyobb önállósághoz jusson. Igaz, a külpolitika vonatkozásában Pázmándy álláspontja többször is módosult: 1847 novemberében azt még a központi hatalom privilégiumának ismeri el; 1848. április 10-én már közös külpolitikáról beszél, hogy azután 1848. május 18-tól már az önálló magyar külpolitika egyik legfontosabb képviselőjeként Frankfurtból sürgesse a magyar kormányt a mielőbbi párizsi követküldésre. Azaz, kezdeményezően azonosult a teljesen független külképviselet gondolatával, ameddig az európai fejlemények annak könnyed megvalósulásával kecsegtettek, hogy azután ősztől 1847-es álláspontjára visszatérjen. Az új belső rend megteremtésében a hatalmak szétválasztásának klasszikus elvét állította középpontba. Az 1848-es törvényekben megvalósulni látta ideálját: az uralkodó és a népképviselet elvére alapozott parlament törvényes együttműködésében megtestesülő alkotmányos monarchiát. Igaz, az átalaku-
