Századok – 1990

Történeti irodalom - Szkrinnyikov R. G.: Szamozvanci v rosszii v nacsale 17. veka. Grigorij Otrepjev (Ism.: Szili Sándor) I/144

144 TÖRTÉNETI IRODALOM mas anyagként kezelte, és nem akarta, hogy óhatatlanul napirendre kerüljön az adócsalások kérdése? Még folytathatnánk a sort hasonló feltételezésekkel. Súlyosabb kérdés a népesség lélekszámának alakulásáé. Érdekes, hogy a kancelláriai tanácsosok nem tették szóvá Marienburg adatkezelésének fogyatékosságait. Az 1791-i adózó családfők lélekszámából próbálja becsülni a népesség lélekszámát egyrészt 5, másrészt 3,5 szorzószámmal számolva. Azon már nem ttfnődik, hogy a szászság lélekszámának becslésére melyik lenne az alkalmasabb, holott ekkor tájt erősen foglalkoztatta a kormányzati köröket a szászság számbeli erejének csökkenése. Ugyanakkor idézi a szerző az 1787-i népszámlálás községsoros adatait, anélkül hogy a két forrást egymás ellenőrzésére használta volna. Politikailag lettek volna ezek kfnos kérdések, vagy mechanikus szemléletük tartotta volna vissza a kortársakat a népességi adatok forráskritikájától? És mi tagadás, ma is van még jócskán tennivaló ezen a téren. Marienburg munkája adósságainkra figyelmeztet. Kiadása ezért is hasznos vállalkozás. A vele kapcsolatban felvetődő kérdések arra intenek, hogy végre állítsuk össze Erdély történeti statisztikai kézikönyvét. Miskolczy Ambrus R. G. SZKRINNYIKOV SZAMOZVANCI V ROSSZII V NACSALE 17. VEKA. GRIGORIJ OTREPJEV ALCÁROK A 17. SZÁZAD ELEJI OROSZORSZÁGBAN. GRIGORIJ OTREPJEV. Novoszibirszk, Nauka, 1987. 220 I. A leningrádi egyetem professzora az ún. „Zavaros időszak" kezdeti periódusának politikatörténetét és társadalmi hátterét világítja meg legújabb könyvében. A korabeli orosz állam teljes vertikumát átfogó szociális feszültségek bemutatása mellett kísérletet tesz a parasztság, kozákság és városi plebejus rétegek utópizmusában gyökerező „álcár eszme" születési körülményeinek tisztázására. A korszak értékelése szakítást jelent a szovjet történettudományt e tárgykörben uraló hagyományos nézettel, amely a 17. sz. bevezető másfél évtizedét széles körben kibontakozó parasztháborúként tartja számon, és első (1603-tól 1605-ig terjedő) szakaszához a Hlopkó-lázadást, valamint a Godunov uralma ellen kirobbant antifeudális felkelést sorolja. Szkrinnyikov a történteket polgárháborúnak, illetve palotaforradalomnak látja. Indoklása szerint a központi hatalommal szemben küzdők társadalmi bázisát a létfeltételeiben fenyegetett, elszegényedő alsó nemesi rétegek (gyetyi bojarszkie) mellett a szolga jogállapotú, de privilégizált ún. „katona holopok" alkották. Az „álcár eszme" jegyében hozzájuk csatlakozó kozákok, városlakók, földmívesek mozgalma nem a feudális rend megdöntésére irányult, s osztályharcos jelleget is csak később, a Bolotnyikov-felkelés tetőpontján (1607) kapott. A trón sorsát utóbb a befolyásos arisztokrata körök torzsalkodása döntötte el. Az orosz államot a 17. sz. elején megrendítő általános gazdasági-társadalmi válság elemzésekor a szerző a már jól ismert okok (természeti csapások, éhínség, járvány, a parasztok, holopok röghözkötésére, illetve a szabad kozákság nyilvántartásba vételére tett központi kísérletek) mellé újabb tényeket sorakoztat föl. A cári tekintély Godunov minden igyekezete ellenére semmivé foszlott. A bojárságot hatalmi aspirációk osztották érdekcsoportokra. A birtokaprózódás miatt elszegényedő közép- és kisnemesség tömegei süllyedtek odáig, hogy a lovasság helyett gyalogosan kényszerültek hadba szállni. A deklasszálódás folyamata legerőteljesebben a pomesztyén gazdálkodó alsó rétegeket (gyetyi bojarszkie) érintette, akik közül sokan maguk művelték földjüket. Míg Oroszország középső területeit a hatalmas bojár votcsinák uralták, addig a déli, délnyugati peremvidéken a birtokaprózódásnak leginkább kitett pomesztyék domináltak. Szemben a történészek többségével, Szkrinnyikov ártatlannak tartja Godunovot Dmitrij cárevics uglicsi halálában, s ezt a nyomozati jegyzőkönyvek anyagával támasztja alá. A nép nem őrzött rossz emlékeket a bojárolő IV. Ivánról, különösen nem a „tiltott évek" bevezetése után. Dmitrij azonban mégsem a „jó cár" hitben, hanem a trónért folyó intrikákban elevenedett meg. A Romanovok és Cserkasszkijok terjesztette álhír letartóztatásuk után veszélyes fordulatot kapott. Egykori szolgájuk, aki lecsúszott kis-