Századok – 1990

Történeti irodalom - Marienburg Lucas Joseph: Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen (Ism.: Miskolczy Ambrus) I/142

143 TÖRTÉNETI IRODALOM nyck között hiányt pótoljon". Dc közben Marienburg feladta tanári állását, falusi papságot vállalt, mint annyi társa a tisztes megélhetés reményében. Csakhogy őt „mostoha sorsa" - mint keserűen tette szóvá - a Barcaság legrosszabb falujába. Vörösmartra vezette. Itt még aztán az a csapás is érte, hogy a lutheránus főkonzisztórium a nagyszebeni rendszabást akarta bevezetni, ami a barcasági papságnak a guberniumhoz intézett beadvány szerint, komoly egzisztenciális fenyegetést jelentett. A fizikailag kimerUlt tanár egészségi állapota megrendült, 1821-ben, életének 51-ik évében öngyilkosságot követett el. Tanulságos a most utánnyomásban újra napvilágot látott munka első kiadásának története is. Még akkor is, ha mindenkit meg lehet dicsérni azért, hogy csak kötelességét teljesítette. Marienburg annak rendje és módja szerint kilincselt a kiadóknál, de nem sok sikerrel. Pontosabban azt sikerült elérnie, hogy a Helytartótanács komolyan foglalkozzon vele: felküldte a Magyar Udvari Kancelláriának, és az átadta véleményezésre az erdélyinek. A kiadás azonban túl sok anyagi kockázatot rejtett magában, és ezt senki sem akarta vállalni. Szerencsére azonban Bánffynak megtetszett a munka. B. Ph. Bauer bécsi könyvkereskedőtől kéretett árajánlatot. Ez elismerte, hogy Az erdélyi nagyfejedelemség geográfiája halhatatlanságot szerez szerzőjének, de sokallta az idézett okleveleket, és miután úgy látta, hogy a drágaság miatt a hazai és külföldi „művelt osztály" képtelen könyvet vásárolni, valamint a Monarchia kis távoli tartománya csekély érdeklődést kelt, és ezért csak Erdélyben lehet piacot találni, ezer példányt kellene kiadni, ebből felére még a kiadás előtt biztosítani a vevőket. Marienburg már tervezgette is, hogy előfizetés útján miként szerez piacot, amikor Bánffy György 18)1. december 27-én a svájci származású nagyszebeni könyvkereskedőhöz, Martin Hochmeisterhez fordult, annak hazafias érzelmeire apellálva kérdezte, vállalná-e „a minden támogatást megérdemlő és a maga nemében egyedülálló mű" kiadását. Négy nap múlva Hochmeister már válaszolt a „felszólításra", jelezve, hogy külföldi kollegáihoz hasonló mértékben és módon ad tiszteletdíjat a szerzőnek. Lelkesedése azonban idő múltán lehiggadt. Másfél év múlva közölte, az újabb gubernátort sürgetés nyomán, hogy amilyen gyorsan lehetett, kiadta a művet, de az sokba került és kevés példányszámban kelt el. A nyereség reményében viszont magyarul is meg szeretné jelentetni, és újabb átdolgozott német kiadással is számol. A mű színvonalát nem kifogásolta, a jobbítást lehetségesnek és célszerűnek tartotta. Ezért azt kérte, hogy előzőleg adják ki véleményezésre a legkiválóbb iskoláknak és földrajztanároknak. A gubernium el is küldte az egyházi főhatóságoknak. A kért vélemények el is készültek, de úgy látszik, a szerzőnek már nem volt elég lelki ereje a feladat végrehajtására. Aligha túlzunk, ha Marienburg vállalja munkája átírását, a kor egyik nagyszabású szellemi együttműködésére kerülhetett volna sor... Sajnálatos módon csak erdélyi kancelláriai vélemények kerültek elő. De ezek is érzékeltethetik, hogy mit jelenthet egy ilyen nagyszabású munka összeállításánál a már említett szellemi együttműködés. Először Szegedi kancelláriai tanácsos állított össze alapos bírálatot, majd ennek alapján Engel fogalmazta újra a magyar kancelláriának szánt átiratot, amelyben kijelölte azt, amit át kell írni és amit módosítani, javítani lehet a szerző belátása szerint. Az átirat fogalmazványát Szegedi stilizálta, módosította. Marienburg - a mű és a javaslatok stiláris és tartalmi egyezéseiből következtethetően - valamennyi véleményt megkapta, és valóban belátása szerint használta. Azt beírta, mert be kellett írnia, hogy Erdélyben az 1791: 26. törvénycikk szerint már nincs Leibeigenschaft, a kolonusok szabadon költözhetnek. A megszívlelendő észrevételek közül átvezette a sótermelésre vonatkozót: Erdély 500 000 mázsányi sótermeléséből évente 300 000-t szállítanak Magyarországra, az utóbbi években, miután a magyarországi tartalékok elfogytak, egy évben 800 000 mázsa ment Magyarországra, míg Erdély belső fogyasztása elérte a 240 000-et. A gyümölcstermesztésre vonatkozó javaslatot vagy nem tartotta hitelt érdemlőnek, vagy száz lokálpatriotizmusa győzött. Szegedi szerint ugyanis a Szilágyságban több körte terem, mint az összes szász helységben. Ezt nem vette át Marienburg, bár azt igen, hogy naponta 20-25 szekér körtét szállítanak a kolozsvári piacra. A következőket pedig részlegesen sem szívlelte meg: Hunyad megyében kiváló minőségű és az átlagosnál jóval nagyobb őszibarack terem. Alsó Fehér ranett almájáról, az ún. gyógyi almáról híres, amelyből a Maroson szállítanak a Bánságba. A marosszéki és udvarhelyszéki párizs alma jobb, mint a tiroli rozmarin. Nagyobb baj, hogy Marienburg nem fogadta meg az adótabellákra vonatkozó észrevételeket. Szegedi egyértelműen javasolta, hogy ne csak az 1772-i adótabellákat használja, hiszen az állatállomány nagysága és a megművelés alatti adóköteles földek kiterjedése azóta jelentős mértékben változott, és éppen ezt a változást kellene megmagyarázni szoros összefüggésben a lakosság létszámának az alakulásával. Vajon Marienburg miért nem fogadta meg a tanácsot? Nem jutott hozzá az 1800-as évekbeli adótabellákhoz? A guberniumi számvevőség nem bocsátotta rendelkezésre, mert bizal-