Századok – 1990

Történeti irodalom - Szakály Ferenc: Hungaria eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1718. (Ism.: Hóvári János) I/140

141 TÖRTÉNETI IRODALOM koztatóak, mert a 17-18. század időszakának Duna menti háborúiból levont konzekvenciák a 19. századba vezető szálak kiindulópontjait jelentik, mind a Habsburg-monarchia - s benne természetesen Magyarország -, mint az oszmán birodalom számára. A Habsburgok előtt beigazolódott, hogy a Balkán felé tudják elsősorban kiaknázni a 17. századi - a birodalom egész gazdaságát átható - változások katonai előnyeit, s azt politikai- gazdasági befolyássá konszolidálni. Az oszmánok pedig igencsak beláthatták, hogy európai nagyhatalmi szerepük végleg leáldozott, s a birodalmat a „régi és új ellenségek" tanácsai alapján kell modernizálni. Magyarországon Budavár töröktől való visszavívásának 300. évfordulója alkalmából került az érdeklődés előterébe a felszabadító háborúk története, ahogy az ünnepségek alatt hangsúlyozást nyert: Budavár 1686. évi visszafoglalása csupán egy hosszú háborús folyamat egyik fontos állomása. Épp ezért a Corvina kiadónak rendkívül helyes döntése volt az, hogy 1986-ban — amikor az emlékév következtében különösen megnőtt a fentiek iránti érdeklődés — egy olyan munkát jelentet meg, amely a felszabadító háborúk egészével számot vet. Szakály Ferenc 1986-ban közreadott könyve már címében is jelzi ezt a kettősséget: Hungaria eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683-1718. A kötet nem vaskos monográfia, amely a hadjáratok minden részletét és kihatását aprólékosan akarja bemutatni, hanem egy olyan útbaigazító kézikönyv, amelyet egyaránt hasznosan forgathat történész s a történelem iránt érdeklődő olvasó. Szakály egy olyan - a történeti tudatból és a szakmai érdeklődésből kikopott — időszak fogódzóit tárja fel, amelyeknek igencsak be kellene kerülniük az őket megillető helyre. Ismerettágító könyve egyszersmind hadakozás a megelőző korok elhamarkodott ítéleteivel. A felszabadító háborúk története azért vált a magyar történetírás és közgondolkozás mostohagyermekévé, mert a magyar nemzeti tudat sem akkor, sem a későbbiekben nem tudott mit kezdeni vele. Főként azért nem, mert a magyarság amolyan passzív szemlélőként élte át saját maga felszabadulását. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne vett volna benne részt. Szakály irányítja rá a figyelmünket arra, hogy a háborúk költségeinek kb. negyven százalékát Magyarország viselte. Sőt az is már bizonyított tény, hogy kb. húszezer magyar állott fegyverben s vett részt a hadjáratokban. Csakhogy a véres ütközeteket nem a magyar ezredek döntötték el, s a győzelmek sem magyar tábornokok nevéhez fúződnek. Európa minden részéről idesereglett arisztokraták vívták itt, Európa legjobb gyalogosaival és vérteseivel egy új hadakozást forma, egy új típusú háború csatáit, amihez hazánk csak asszisztálni tudott. A tucatnyi siker nem vált szerves elemévé a későbbi korok magyar történeti tudatának. Ennek okai a hadak mögötti „új világ" formálódásával állnak kapcsolatban. Az osztrák abszolutizmus a viszszahódított területeken szabályos háborút vívott a magyar rendiséggel. Nagyon jól mutatja be Szakály Ferenc, hogy egy olyan összecsapás körvonalai rajzolódnak ki a felszabadító háborúk árnyékában az új hatalmi apparátus és a magyar rendiség között, amely végleg elsöpörhette volna az utóbbit. Csakhogy az önmagára eszmélő magyar nemesség - segítségül nyerve a fokozódó adóterhek miatt lázongó jobbágyaikat - a Rákóczi felkelésnek köszönhetően vissza tudta szerezni a 16. század hagyományvilágában gyökeredző kiváltságait. A magára eszmélt magyar nemesség jól tudta, hogy a felszabadító háborúk állították helyre — a határőrvidéket leszámítva — a szentistváni Magyarországot, ám a közben elszenvedett sérelmek miatt szinte hallgatott a történtekről. Sőt a gyakorlati politikában még a 19. században is az ,,insurrectio"-val operáló nemesség jobb volt, ha nem ejt szót arról, miként állt helyt két-három emberöltővel korábban. Bármi, ami a felszabadító háborúra vonatkozott, az a Habsburg-ház fényét emelte volna, s felébreszthette volna — az egyenlőségre oly büszke magyarságban - a hála és köszönet érzését. Az erősen politizáló magyar történetírásban így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a felszabadító háborúk históriája amolyan neuralgikus pont lett. Sőt időnként olyan fordulatnak is tanúi lehettünk, hogy egyes historikusok a török uralom s a Habsburg-felszabadítás közé egyenlőséget tesznek. Argumentációjuk főként azokból az atrocitásokból táplálkozik, amiket a szövetségesek Magyarországon elkövettek. Különösen borzalmas volt az, ahogyan Caraffa 1687-ben megsarcolta Debrecent, vagy ahogy tucatnyi embert kivégeztetett Eperjesen. Ezek azonban olyan kirívó esetek, amelyek nem jellemezték a felszabadító háborúk egészét. A legtöbb tábornok vigyázott arra, hogy a háború megerőltető terhein túl ne rójon nagyobb kötelezettséget a lakosságra. Jogosan hívja fel a figyelmet Szakály Ferenc arra, hogy a török táborban lévő Thökölyvel kapcsolatot tartó hegyaljai felkelés résztvevőit leveretésük után börtönbe vetették s nem kivégezték. Az ötvenes-hatvanas évek „kuruc" történetírása elsődlegesen a szövetséges haderő s a mögötte fellépő Habsburg adminisztráció közötti feszültségeket vizsgálta. Nagyon sok súlyos problémára hívta