Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

136 FIGYELŐ Itt kell köszönetünket kifejeznünk Veinstein úrnak. Előadásában ugyanis ő két érdekes dokumentumot ismertetett, amelyben Szulejmán szultán, illetve Ibrahim nagyvezér utólag az Oszmán birodalom Magyarországgal szembeni politikájáról nyilatkozik. Ezek hasznosan kiegészítik Ibrahim más nyilatkozatait (1529, 1533), amelyeket irodalmunk már korábban feldolgozott. Mindezek a nyilatkozatok valóban igen jellemzően mutatják, hogy a Porta a maga hódító politikáját miféle érvekkel próbálta színezni, indokolni. Ezzel természetesen egyetértünk. De ezek a nyilatkozatok mind megegyeznek abban is, hogy a tényeket elcsavarják, összekeverik, vagyis forrásként teljesen használhatatlanok arra, hogy belőlük a szultán tényleges hódító politikáját, annak valódi indokait, a török-magyar viszony realitásait megismerjük. Ez világosan kiderül az újabb kritikai irodalomból, amely a megalapozatlan, hiszékeny feltevésekkel már leszámolt. Érdemes viszont a Habsburg Monarchiához tartozó magyar királyság helyzetét a kis államok problematikájának szemszögéből szemügyre vennünk. így az olyan eltérő magatartási formákat és mozgási pályákat, amelyek az egyik oldalon a saját politikai intézményeihez, hagyományaihoz, önállóságához ragaszkodó Magyarországot jellemezték, a kisebb kört a nagyobb körön belül, a másik oldalon pedig a Habsburg-birodalom központi vezetését. S persze a kettő viszonyát. Aligha meglepő, hogy e bonyolult mechanizmus működése - enyhén szólva - nem mindig volt zavartalan. S itt ne pusztán a külön, speciális, járulékos okokat vegyük figyelembe. Ilyen volt például a „kívülről" behatoló abszolutizmus és a rendiség ellentmondásos jellege, hiszen a rendiség elavult volt és nemegyszer anarchikus, de az állami önállóságot is védte a birodalmon belül. A szinte állandósult háborús állapot is nehezítette a dolgokat. Az alaphelyzet ellentmondása azonban az volt, hogy ha a kis állam meg akarta őrizni önállóságát és politikai identitását, akkor mind a veszélyesnek ígérkező konfliktust, mind pedig az önfeladást, a teljes behódolást el kellett kerülnie. A megoldást - főleg a feudális rendszer nehezen szervezhető viszonyai között - az is nehezítette, hogy mindkét kör elkerülhetetlenül másként, eltérő szintről ítélte meg a nemzetközi és hazai politika dolgait. Magyarország számára - hogy csak egy példát idézzünk - a török elleni közvetlen védelem volt a legfontosabb. A birodalom vezetése számára viszont legalább ilyen fontos, sőt időnként még fontosabb volt a francia-Habsburg hatalmi rivalitás és háborúk roppant tétje is. A súrlódások olykor ellenséges magatartást is kiválthattak mindegyik oldalon, így történt ez például a 17. század második felében, utolsó évtizedeiben. A kor legjelentősebb katonai-politikai vezető egyénisége, Zrínyi Miklós, már a század derekán felismerte, hogy a török Magyarországról kiűzhető. S arra számított, hogy a várható nemzetközi akcióban a magyar haderő és politika önálló, sőt kezdeményező szerepet vihet. Vagyis pozíciója ismét megjavul. Utóbb azonban, Thököly Imre magyar csapatai 1683-ban, éppen ellenkezőleg, a Bécs alatti katasztrófa felé vonuló oszmán sereg segéderőit alkották. Igaz: a magyar csapatok, egyének, sokan, hamar átállottak és nem kis erőfeszítés és áldozat árán mégis részt vettek a visszafoglaló háborúkban. De nem egy olyan önálló magyar politikai és katonai akció képviselőiként, amilyenre Zrínyi gondolt. A győztes Habsburg hatalom pedig hajlamos volt a magyarokat levert, megbízhatatlan, „rebellis" ellenfélként, országunkat pedig szinte meghódított tartományként kezelni. Magyar kutatók persze joggal mutat-