Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

FIGYELŐ 137 tak rá például az egykorú propaganda farizeizmusára: hiszen nemcsak Magyarország, de még Thököly sem volt a „kereszténység ellensége". Benczédi László, e korszak kitűnő ismerője, aki a legalaposabban vizsgálta át az egykorú levéltári forrásokat, különböző újabb írásaiban és jelen előadásában már ügy foglalt állást, hogy 1681-ig Thököly Habsburgok ellem mozgalmának voltak pozitív vonásai, eredményei, de 1682-ben már végzetes, tragikus hibát követett el, amikor a szultántól elfogadta a külön északi fejedelemséget, aminek következtében Magyarország immár nem három, hanem négy részre szakadt. Ezzel az állásponttal lényegében véve egyetérthetünk, ha nem is hisszük azt, hogy Thököly vette rá a törököt a Bécs elleni támadásra, s így, akaratlanul, jóvá tette hibáját. Mindenesetre tény, hogy Thököly fejedelemsége teljesen az oszmán hatalomtól függött, annak uralmát támogatta, s ez utóbbival együtt el is kellett buknia. Persze akkor s azóta a történetírásban is nemegyszer felmerült a kérdés: nem volt-e jogos, érthető és indokolt, hogy Thököly a bujdosók élén fegyvert fogott, miután Bécs az 1670-es évek elején Magyarországon elnyomó módszereket, politikai és ideológiai, vallási erőszakot alkalmazott? S nem volt-e már előzőleg is jogos és érthető, ha magyar főnemesi és nemesi vezetők Habsburg-ellenes összeesküvéssel próbálkoztak, miután Bécs nem igyekezett Magyarországot és Erdélyt az újabb török bosszúhadjáratok ellen megvédeni, sőt 1664-i győzelme után is olyan szégyenteljes békét kötött, hogy a kis Magyarország még védtelenebbé vált, mint korábban? A válasz e kérdésekre tulajdonképpen mind igenlő lehetne, ha a politikában s utóbb a történetírásban a felháborodás, az elkeseredés jogosságát egyszerűen a realitások felismerésével lehetne azonosítani. Magában véve e reagálások egyenként mind indokolhatók, csak a folyamat egésze nem. A hosszú megpróbáltatások és az újabb sokkhatások következtében a magyar politikai vezetőrétegek realitásérzéke kezdett felőrlődni. Elkeseredett félelem és bizonytalanság vett rajtuk erőt, hogy a Habsburgok ellenük vannak és nem tudják őket megvédeni. És ezért részint sértettségből, főleg pedig félelemből, a török felé próbáltak hajolni. így aztán újabb retorziókat kellett elszenvedniök, az akciók és ellenakciók e reménytelen dialektikája közben. Ε feszültségek ellenére Buda és Magyarország felszabadítását örömmel fogadta a magyar közvélemény. Ez Várkonyi Ágnes előadásából is kitűnt. A nagyon kedvezőtlen politikai pozíciót, amely Magyarországnak a Habsburg Monarchia struktúráján belül, a 18. sz. küszöbén jutott, mégis egy újabb Habsburg-ellenes erőfeszítés: II. Rákóczi Ferenc szabadságharca javította meg, amely azonban a korábbitól, Thökölyétől, éppen lényeges vonásaiban különbözött. Ugyanis nem a szultán kegyétől függött, nem a török uralmat akarta visszaállítani, hanem a Habsburg Monarchia belső szerkezeti hibáit kérdőjelezte meg. Magyarország teljes függetlenségét, amelynek kimondására egyébként is csak az indulás (1703) után négy évvel szánta rá magát, az adott nemzetközi helyzetben, kellő hazai és külföldi erőforrások híján, nem vívhatta ki. De mégsem volt hiábavaló kísérlet, mert - ha nagy áldozattal is - Magyarországnak a Habsburg Monarchián belül a korábbinál valóban jobb beilleszkedést, kedvezőbb pozíciót, több önállóságot biztosított. Mindent összevéve, a nehézségeket is mérlegelve, azt kell mondanunk, hogy Buda visszavétele és az ország felszabadítása olyan történelmi jelentőségű, poziu'v