Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

FIGYELŐ 135 zóna más népei - függetlenségüket, állami önrendelkezésüket kevésbé szerették volna, mint mondjuk a svájciak. Lehetőségeik választéka volt inkább különböző. Tekintve, hogy a lehetséges főbb változatokat egyrészt az Oszmán birodalom, másrészt a Habsburg Monarchia képviselte, máris felmerül az alternatívák jellegének, minőségének kérdése is. A Habsburg-hatalom akkor, a 16. század elején, a dinasztikus uniónak, a kialakuló összetett monarchiának, vagyis a török hódítással szemben egyetlen létező védelmi formának volt várományosa, tetszett vagy nem tetszett ez bárkinek. Magyarországnak, ha a török fenyegetéssel szemben egymagában gyenge volt, ezzel is komolyan számot kellett vetnie. S ezt végiggondolva azt is felismerhetjük, hogy e Habsburg-változatnak is több alternatívája volt. Az egyik, hogy Magyarország, az űj unióba egységes, integer országként kerül, amely, jelentőségénél fogva, szavát a nagyobb kereten belül is megfelelően érvényesítheti. A másik: hogy az űj unióba az országnak csak egy része, töredéke kerül, amely éppen ezért jóval függőbb helyzetbe jut. A Habsburg-változat veszélye ugyanis nem az volt, hogy agresszív, nagy erőkkel próbálja Magyarországot megszerezni, hanem, éppen ellenkezőleg, az, hogy a kiéleződő francia rivalitás - és részben a helyi ellenkezés - miatt nem lesz elég erős és hatékony ahhoz, hogy az egész országot megszerezze, s így csak annyit tud magának belőle biztosítani, amennyire, előtérként, saját közvetlen védelmére szüksége van. A végeredményt persze ismerjük. Magyarország, ha széttörve is, mint királyság, önálló államként megmaradt. S így lényegesen többet képviselt, mint egykor Belgrád, a török által elnyelt szerb állam utolsó maradványaként, 1521-ig a magyarok kezén. Mert Magyarország számára végül még ez az alternatíva is elképzelhető volt. De nézzük, a másik oldalon, az Oszmán birodalmat. A török alávetési politika, amely korábban, a Balkánon, másutt is szakaszosan, fokonként érvényesült, Magyarország esetében ekkor ért el ahhoz a fázishoz, amelyben a szomszédos, déli országokban már alkalmazott függőségi formák közt választhatott. Ilyen volt egyrészt a közvetlen megszállás, a hódítás, amelyet a török általában a támadás fő irányába eső, a hadszintérhez közelebb fekvő vidékeken alkalmazott, így legutóbb Szerbiában, amelynek esetét most Hegyi Klára mutatta be. Ilyen volt másrészt, valamivel kedvezőbb változatban, a vazallus állapot, vagyis a szultán kegyétől függő, viszonylagos önállóság, amilyen a valamivel kevésbé exponált fekvésű vidékeken alakulhatott ki, így a román fejedelemségekben. Mivel azonban Magyarországnak a fronttól távolabb csak a keleti része: Erdély esett, ettől nyugatra pedig már az exponált, frontközeli rész terült el, eleve valószínűtlen volt, hogy Magyarország a török oldalán, vazallusként, területi egységét megőrizheti. Már csak azért is, mivel a Habsburg hatalom nyilván nem nézheti mindezt tétlenül, hanem mindenképpen azon lesz, hogy saját védelmét legalább egy jókora előtérrel biztosítsa. Minden olyan elképzelés tehát, mintha Magyarország a szultán mosolygó kegyéből, több-kevesebb önállósággal, az Oszmán birodalom szárnyai alatt, épségben, egységes államként fennmaradhatott volna, nyilvánvalóan az irreális ábrándok közé sorolható. Nem is szólva arról a megalapozatlan feltevésről, mintha Szulejmán szultán bármi ilyen érdemleges ajánlatot tett volna Magyarországnak. Mindezt közelebbről, forrásszerűen elemeztük e problémák vizsgálata során. (Magyar külpolitika Mohács előtt. 1978).