Századok – 1989

Történeti irodalom - Schmidt-Neke Michael: Entstehung und Ausbau der Königsdiktatur in Albanien (1912–1939) (Ism.: Póka Ferenc) V–VI/718

719 TÖRTÉNETI IRODALOM csak a nagyhatalmi politika játékszereként mutassa be, hanem törekedjen a belső folyamatok részletes ábrázolására is. így nem a szerző szakmai korrektségének és jó szándékának hiányát jelzi az a tény, hogy a kötetben vizsgált időszak albán történelmének egészére jellemző a külső hatások uralkodó szerepe, és jól tetten érhető érvényesülésük a belpolitika minden területén. A szerző a kötetet az 1912 előtti albán történelmet vázoló rövid, de összefogott fejezettel indítja. Szól Kastriota György (Skander bég) oszmánellenes, függetlenségi harcairól, később, a 19. század elején, a shkodrai és janinai pasák „félállami képződményeiről". Hangsúlyozza, hogy hiba lenne Ali Tepelena janinai pasát az „újkori albán állami gondolat atyjának" tekinteni, hiszen törekvéseinek a nacionalizmushoz vajmi kevés köze volt. Albánia majdani függetlensége a 19. század végének nemzeti mozgalmában, az ún. Prizreni Liga tevékenységében gyökerezik. Az 1878. június 10-én alapított Liga kezdetben az Oszmán Birodalom integritása megőrzésének, a szultán személye iránti lojalitásnak és az iszlám vallás vezető szerepének eszméjéből indult ki, majd tevékenységének végén már az autonómia követelésével lépett fel, amelyet a radikális szárny a teljes függetlenség kivívásának irányába kívánt kitágítani. Ezeknek az elképzeléseknek a nemzetközi és belső körülmények még nem kedveztek, de a Prizreni Liga minden későbbi szuverenitási törekvés számára ragyogó példakép maradt. A szerző joggal mutat rá arra, hogy az I. Balkán-háború komoly dilemma elé állította az albánokat: folytassák-e a harcot Törökország ellen, amelynek ellenfelei egyáltalán nem voltak Albánia természetes szövetségesei, hiszen albán területek annektálása is szerepelt háborús célkitűzéseik között. A történelmi szükségszerűséget felismerve Luigj Gurakuqi és Ismail Qemal vezetésével 1912 november elején Bukarestben, a legnagyobb külföldi albán kolónia székhelyén szervezett konferencia úgy döntött, hogy a török közigazgatást haladéktalanul albánnak kell felváltania. 1912. november 28-án Dél-Albániában, Vlora városában kikiáltották Albánia függetlenségét. A Nemzeti Kongresszus által megválasztott Ideiglenes Kormány, amelynek élére Ismail Qemal került, két fő feladat megvalósítását túzte ki célul maga elé: az oszmán tartományi igazgatás romjaiból működőképes állami szervezetet létrehozni, illetve biztosítani az egyoldalúan kikiáltott függetlenség nemzetközi elismerését, elkerülni az ország felosztását az I. Balkán-háború expanzionista győztesei között. Az első célt lényegében nem sikerült elérni, mivel az erőfeszítéseket a második feladat teljesítésére összpontosították. A függetlenség megőrzése érdekében Albánia elfogadta a hat nagyhatalom gyámkodását, amelyek 1913. július 13-án a jövendő fejedelemség függetlenségét kollektíven garantálták. A részleges sikerek ellenére az Ideiglenes Kormány nem tudott úrrá lenni a központi hatalommal szembeni szeparatista áramlatokon és erőkön, ezért 1913 októberében a hatalmat gyakorlatilag a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak adta át. A szerző nem véletlenül utal az albán történetírás véleményére, amely e bizottság és Albánia fejedelme Wilhelm zu Wied kormánya tevékenységét „xenokráciának" minősíti. A hatalom lényegében a hat nagyhatalom minimális konszenzusán nyugodott, amely az I. világháború kitörésekor természetesen megszűnt létezni. 1914—18 között Albánia hét ország (Olaszország, Ausztria-Magyarország, Franciaország, Szerbia, Montenegró, Görögország, Bulgária) felvonulási és megszállási övezetévé vált, és mindenféle egységes nemzeti belpolitika lehetetlenné vált. A központi hatalmak kapitulációja után mindent elölről kellett kezdeni. A Dürres kikötővárosban létrejött kormány hiábavaló kísérletet tett egy olyan Olaszországgal kollaboráló, központi hatalom létrehozására, amely az egész nép képviseletének igényével lépne fel. 1920 januárjában Lushnjában kezdődött meg az ekkor már sikeres küzdelem a szuverén albán állam megteremtéséért. Dél-albán politikusok regionális és szociális szempontból ugyan nem kellően reprezentatív gyűlésén dolgozták ki a létrehozandó állam és kormány alapvonásait, de elképzeléseikhez fokozatosan csatlakozott az egész ország. Komoly nehézségeket okozott, hogy Albánia jelentős részei még idegen megszállás alatt voltak. A lushnjai gyűlésen létrehozott kormány támogatta a megszállók elleni fegyveres küzdelmet, amelynek eredményeként, 1920 végére az olasz csapatok elhagyták Albániát. 1920. november 9-én a Nagykövetek Konferenciája elismerte az albán szuverenitást, és néhány apró módosítástól eltekintve megerősítette az 1913-as határokat. A külpolitikai sikerek ellenére 1921 őszétől Albániában hosszú válságidőszak kezdődött. Az uralkodó körökön belül destruktív koalíciók jöttek létre, amelyek képesek voltak kormányokat megdönteni, de azok helyett stabil alternatívát biztosítani már nem. Ez az időszak hozta meg az albán történelem következő húsz éve kulcsfigurájának, Ahmet bej Zogollinak a felemelkedését. Az 1921-24 között hatalmon levő kormányok tevékenységével vette kezdetét a Lushnjában létrehozott parlamentarizmus átalakítása a tekintélyuralmi rendszer irányába. Zogolli az albán gazdaság nyugati tőkével való moderni-