Századok – 1989

Történeti irodalom - Schmidt-Neke Michael: Entstehung und Ausbau der Königsdiktatur in Albanien (1912–1939) (Ism.: Póka Ferenc) V–VI/718

720 TÖRTÉNETI IRODALOM zálása mellett lépett fel, de semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy lényegesen megváltoztassa a középkori termelési és függőségi viszonyokat. Mint „erős ember" mind nagyobb tekintélyre tett szert a társadalmi status quo védelmezői között. A szerző részletesen szól az albán társadalmi és gazdasági fejlődés másik alternatívájáról, amelyet az 1924 júniusában Fan Noli vezetésével győzedelmeskedő forradalom képviselt. A polgári demokratikus fbrradalom vezetője „nyugati típusú államot kívánt létrehozni, politikailag és társadalmilag emancipált lakossággal". A Noli-kormány egyidejűleg igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani a nyugati demokráciákkal, Olaszországgal és a Szovjetunióval. Nem érte el azt a célját, hogy Népszövetség vagy más partner támogatását megszerezze, illetve az országon belül tömegtámogatásra tegyen szert. Túlságosan radikális volt ahhoz, hogy a konzervatívok elfogadhassák, ugyanakkor túlságosan következetlen, hogy saját csoportját önmaga védelmére megfelelően mozgósíthassa, így forradalmi kísérlete kudarcot vallott. Ahmet Zogolli (Zogu), az ellenforradalom győzelme (1924. december) az albán politika idegen, külső erők általi meghatározásához való visszatérést jelentette. Zogu győzelmét a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság katonai támogatásának köszönhette, mégis hamarosan partnert váltott, és Olaszország oldalára állt. 1925-1929 között már lényegében diktatórikus rendszer jött létre Albániában, Zogu ellenfeleit vagy behódolásra, vagy száműzetésbe, illetve illegalitásba kényszerítette. Hatalmát, a nagybirtokosi-burzsoá rendszert, hivatalos biztonsági szervek és a nemhivatalos milíciák biztosították, külpolitikájában erőteljes olasz orientáció érvényesült. 1926. november 27-én aláírták az első, 1927. november 2-án a második szerződést Olaszország és Albánia között, amelynek révén az utóbbi Róma katonai hídfőállásává vált a Balkánon, és a külvilág szemében megszűnt önálló politikai tényezőnek lenni. 1928-ban a királyság kikiáltásával a külföld számára is teljesen nyilvánvalóvá vált a rendszer, mint a király személyes uralma, jellege. Zogu az ország gazdasági modernizálására tett erőtlen kísérletet. Az agrárreform tervezetét a nagybirtokosok nyomására gyengítenie kellett, így az végül is tényleges változást a mezőgazdasági birtokviszonyokban nem hozott, kudarcot vallottak az oktatásügy államosítására, a vallási közösségek befolyása csökkentésére irányuló törekvések is. 1931-től kezdődően felkelésekben, merényletekben nyilvánult meg a Zogu-diktatúrával szembeni ellenállás. A rezsimmel szemben fellépő erők egy része általános rendszerváltozást akart, míg mások csak a diktatúra egyes aspektusait, így az ún. Besa-klikk kormányzási dominanciáját akarták megváltoztatni. A király felismerte, hogy az ellentétekből Olaszország profitál, amely ráadásul nem szorult minden körülmények között Zogu személyére. Az 1930-as években Albánia a vonakodó szövetséges szerepében tetszelgett, erősíteni próbálta kapcsolatait más vezető hatalmakkal is. 1930-ban nem újította meg az első tiranai paktumot, ugyanakkor megmaradt az összes többi Albánia Olaszországtól való függőségét biztosító megállapodás. Angliában, Franciaországban és Németországban sem találtak kedvező visszhangra Zogu közeledési kísérletei, mert Schmidt-Neke szerint egyetlen ország sem volt érdekelt az Olaszországgal való konkurenciaharcban. 1935-36-ban Zogu kísérletet tett arra, hogy a fasizmus eszméiből és egyfajta albán nacionalizmusból elméleti bázist teremtő politikusokból alakított kormány révén a polgári rétegek felé nyisson. A régi vágású hatalmi elit (a Besa-klikk) szembeszállt e kísérlettel, holott nyilvánvaló volt: szó nincs új társadalmi rendszer megteremtéséről, csupán arról, hogy az eddigi politikát módosítani kell-e vagy sem. Zogu nem volt képes a saját maga által kinevezett kormányt megvédeni, alig egy évi tevékenység után tudomásul vette annak lemondását. 1936-39 között Albánia visszatért az 1935 előtti „klasszikus" kormányzáshoz és személyekhez. Zogu tekintélyének teljes elvesztését a három pompás ünnepségsorozat (a függetlenség kikiáltásának 25. évfordulója, a királyság 10. évfordulója, Zogu házassága Apponyi Géraldine magyar grófnővel 1938-ban) nem volt képes eltakarni. Az elé a dilemma elé került, hogy tétlenül szemléli-e Olaszország mind erőteljesebb behatolását a gazdasági és politika különböző területein, vagy ellenlépésekkel kiprovokálja annak erőszakos fellépését. Zogu királyságának végét az olasz intervenció jelentette 1939. április 7-én. A fenti eseménytörténet jelenti Schmidt-Neke kötetének vázát, amelyet a belső társadalmi folyamatok vizsgálata tölt meg élettel. Részletes alapossággal elemzi az ebben az időszakban elfogadott alkotmányokat, az albán állam és törvényhozás működésének irányelveit, a választási rendszereket. A kötet alcímében jelzett elkötelezettségének megfelelően ír a különböző kormányok programjairól, öszszetételéről. Vázolja a hatalmi csoportok törekvéseit, az egymás legyőzésére, háttérbe szorítására irányuló általuk alkalmazott módszereket, amelyek között a gyilkos merényletek szervezése „előkelő" helyet