Századok – 1989

Történeti irodalom - Bled Jean Paul: Franz Joseph. „Der letzte Monarch der alten Schule”. (Ism.: Somogyi Éva) V–VI/712

713 TÖRTÉNETI IRODALOM középszerű ember volt, „tüchtig" hivatalnok, szorgalmas, pontos, megbízható adminisztrátor jó emlékezőtehetséggel és sok évtizedes hivatali tapasztalattal. S nemcsak azért nehéz személyiségének alakulását egy életen át nyomon követni, mert annak alapjegyei, politikai felfogása uralkodásának első periódusában kialakultak, s ahhoz egy fél századon át programszerűen ragaszkodott. Ami a történetíró számára az igazi gondot okozza, az az, hogy a Habsburg-monarchia 19. századi történeti irodalmának régen áttekinthetetlen halmazában meglepően kevés az olyan munka, amely Ferenc József történeti szerepével (tehát azzal, hogy mikor és milyen mértékben folyt bele a döntéshozatalba) és eszmei-gondolati fejlődésével foglalkozna. Alapigazságokat persze ismerünk. Tudjuk, hogy Ferenc József a külpolitikát a dinasztia dolgának tartotta: ,,A politikát én csinálom, ez az én politikám... Ebben az értelemben a külügyminiszter az én politikámat folytatja" — (védelmezte Aehrenthalt Conrad vezérkari főnökkel szemben 1911-ben). De nagyon kevéssé tudjuk, mert forrásilag nehezen ragadható meg, hogy ténylegesen a külpolitikai döntésekben milyen szerep jutott neki. Ismerjük a krími háború idején nézetkülönbségét Buol-Schaunestein külügyminiszterrel, hogy Buol végül is meghajlott a császári akarat előtt, s valószínűnek látszik, hogy az uralkodó a kiegyezés után maradéktalanul külügyminisztereire bízta magát, de az esetek többségében nem tudjuk, hogyan választotta ki a külügyek felelős irányítóját, s azt sem, hogy milyen okok következtében vonta meg tőlük bizalmát. S minthogy Ferenc József nem volt az elméleti fejtegetések embere (általában kerülte a hosszabb eszemecseréket), politikai nézeteinek alakulására is kevés forrás áll rendelkezésünkre — vagy talán nagyon is sok. Az uralkodó ugyanis véleményét akták margójára írta félmondatos megjegyzések formájában. (Amikor pl. egy minisztere azt mondotta, hogy őfelsége alkotmányos uralkodó akar lenni, akkor az eléterjesztett minisztertanácsi jegyzőkönyvre ráírta „Az nem, azonban egy uralkodó, aki az alkotmányt, amit adott, meg akarja tartani.") Ezek a széljegyzetek beszédesek, de alig vettük számba őket. Bled tisztában van a Ferenc József-életrajz buktatóival, és szerencsés megoldást választ: a rendszeres köztörténetbe, a Monarchia általános politikai történetébe illeszti a személyiséget, Ferenc Józsefnek a birodalom legfőbb tisztségviselőjének mindennapjait, kapcsolatát azokkal az emberekkel, akikkel napi munkája során találkozik. Ezek a munka legjobb, legtöbb új információt adó fejezetei. Főként azért, mert Bled nemcsak a politikusokról meg a katonai vezetőkről beszél - ahogy a Ferenc József-élelrajzokban megszoktuk -, hanem azokról a legmagasabb udvari tisztségviselőkről is, akik megszabták a császár és király mindennapjait, hiszen ők választották ki a császár személyes szolgálattevőit a lakájoktól az udvari orvosig, ők gondoskodtak a császár étkezéséről, magántermészetű programjairól. Bled személyiségrajzában fontos szerep jut a császár vaskos műveletlenségének, annak, mennyire elválasztotta kulturális érdeklődése is hitvesétől. A császár unja és együgyűnek találja A szentivánéji álmot, amely Erzsébet kedvenc darabja, figuráival népesíti majd be a Hermes villa falait. Ferenc József Bécsbe hívja Makartot, és pártolja, mert úgy érzi, Bécsnek szüksége van a makarti pompára, de művészetét nem érti. Bled jól magyarázza a császár kötődését a barokkhoz, a Habsburg-nagyság és hatalom stílusához. Kitűnő az udvari élet, a bálok, a főúri szalonok rajza, s annak bemutatása, hogy Rudolf halála után, a századvégén hogyan veszít az udvar reprezentációs ragyogásából. Hasznára válik a könyvnek, hogy a szerző Nyugat-Európából szemléli a Habsburg-monarchiát, hogy látja az 1867-es berendezkedés, az osztrák és a magyar 67-es alkotmány helyét a korabeli Európában. Elemzi a 67-es rendszer többszörös kompromisszumos voltát, nemcsak a nemzeti jogok vonatkozásában, hanem az uralkodó kényszerű alkuját a liberálisokkal Lajtán innen és túl, s a liberálisok kompromisszumát az uralkodói autokratizmussal a birodalom mindkét felében. Nagy részletességgel tárgyalja a kiegyezést követő éveket, tehát azt az időszakot, amikor a Monarchia Franciaország szövetségesének ígérkezik, III. Napóleon salzburgi látogatását Ferenc József császárnál, a francia-porosz háborút és annak hatását a Monarchia belső viszonyaira, a cseh kérdés alakulását 67 után. Láthatólag e korszak áll hozzá legközelebb. Jól ismeri az 1860—70-es évek konzervatív irányzatait, itt új anyagokat is használ (kutatott cseh arisztokrata családok levéltáraiban). Jól látja, hogy 1867 után Ferenc József töretlenül ragaszkodik a dualizmushoz, elfogadja Beust és Andrássy érveit a dualizmus, az adott rendszer védelmében a cseh kiegyezés ellen, s ezzel hosszú távon aláaknázza rendszerét. (Legfeljebb azt tehetjük hozzá, ami közhely: a Monarchiában az igazi megoldások mindig rövid távra szólnak.) Sok új elemmel-árnyalattal gazdagítja az osztrák liberális korszakról alkotott képünket. Fontosnak tartja, hogy a liberálisok nem egyszerűen a szláv terület növekedése miatt kerülnek szemben az okkupációs politikával, hanem mert a külpolitika abszolutista kezelése ellen tiltakoznak. Ezt pedig a csá-