Századok – 1989

Történeti irodalom - Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. V. Abteilung. Die Ministerien Erzherzog Rainer und Mensdorff. Band 3. 5. November 1861–6. Mai 1862. (Ism.: Somogyi Éva) V–VI/709

710 TÖRTÉNETI IRODALOM gyűlés összehívása tárgyában, vagy Schmerling államminiszter nyilatkozattervezetei a miniszteri felelősség ügyében. A jegyzőkönyveket olvasva azonnal szembetűnik, hogy az 1860-as években mennyire megnövekedett a minisztertanácsok politikai relevanciája az abszolutizmus korához viszonyítva. Az alkotmányosság bevezetése felértékelte a minisztertanácsot, mint a döntéshozatal szervét. Az a tény, hogy az állami költségvetést a Reichsrat elé kellett terjeszteni - miniszteri felelősség bevezetése nélkül is - a korábbinál jóval nagyobb felelősségvállalásra kényszerítette az egyes minisztereket és a kormány egészét. Maifér tartalmas bevezető tanulmánya hangsúlyozza ezt a változást. És rámutat arra is, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvek tükrében az 1860-as években a „Staats und Reichsproblem"-nek két aspektusa lesz: az, amit Redlich klasszikus műve értett ezen,1 tehát föderalizmus és centralizmus, központi parlament-tartománygyűlések, kormány és parlament viszonya stb. De lesz a „Staats- und Reichsproblem"-nek egy új aspektusa is. Az óriási állami deficit, amely az abszolutizmus éveiben halmozódott fel, amely kérdésessé tette a Habsburg-monarchia hitelképességét az európai pénzpiacon, az egész birodalmi újjárendezés, alkotmányosságra való áttérés indukátora lesz. A Maifér által gyakran idézett Brandt2 egyenesen elhatározó szerepet tulajdonít az 1861-es fordulatban a birodalmi pénzügyeknek. Maifér óvakodik az egytényezős magyarázatoktól, de pontosan nyomon követi, hogy a költségvetési egyensúly helyreállítására tett intézkedések és az államjogi reformok egyes lépései hogyan függtek össze egymással. A publikált jegyzőkönyvek roppant tanulságosak Schmerling politikai felfogásának megítélése szempontjából. Schmerling meglepően nyíltan óv attól, hogy a országgyűlés túl széles hatáskörhöz jusson: „Ragaszkodnunk kell ahhoz az állásponthoz, hogy a képviselőháznak a költségvetés ellenőrzésére kell korlátoznia magát, és nem szabad belebocsátkoznia az egész kormányzati rendszer kritikájába vagy támadásába." Végeredményben ugyanezt a felfogást tükrözik a minszteri felelősség kérdésében tett nyilatkozatai is. A képviselőház követelése ellenére, s annak ellenére, hogy pénzügyi bizottság junktimot akar teremteni a költségvetés jóváhagyása és a miniszteri felelősség bevezetése között, elutasítja ezt az igényt, mint olyat, amely Ausztria sajátos viszonyai következtében nem valósítható meg. Maifér mégis úgy látja, hogy Schmerlingnek a miniszteri felelősség ügyében 1862. május 1-én a képviselőházban tett nyilatkozata egy lépés volt előre; érvénytelenítette azt az 1851. évi augusztus 20-i uralkodói manifesztumot, amely szerint a miniszter kizárólag az uralkodónak felelős, és semmiféle más politikai hatalom nem vonhatja felelősségre. A kötet által átfogott hónapok magyar vonatkozásban az abszolutizmusra való visszatérést jelentették. Magyar ügyeket a minisztertanács mindössze két ízben tárgyalt. Az egyik alkalom Apponyi országbíró felmentési kérelme volt. Ő az utolsó ember, aki az októberi diploma garnitúrájából hivatalban maradt. A jegyzőkönyvekből természetesen nem derül ki felmentési kérelmének háttere, legfeljebb anynyi, hogy Schmerling szívesen megválna tőle. Figyelemre méltó azonban, hogy erre majd csak egy év multán, 1863 áprilisában kerül sor, az első konzervatív „tranzakciós kísérlet" kudarca után. (Ennek dokumentumait azonban már egy következő kötet fogja tartalmazni.) Apponyi személye mégis az októberi politika bizonyos kontinuitását biztosította a Schmerling-éra első időszakában. A minisztertanács 1862 elején tárgyal a magyar országgyűlésről: nem annak összehívásáról, hanem arról, indokolnia kell-e az uralkodónak, egy a magyar kancellárhoz intézendő leiratban, miért nem hívja össze 1861 augusztusi erre vonatkozó ígérete ellenére a magyar országgyűlést. A kormány magyar tagjai hasznosnak tartanának valamifajta nyilatkozatot az ügyben, amely a kormány morális tekintélyét növelné, ám a centralista szárny végül is elzárkózik mindenfajta magyarázó nyilatkozat előtt. Maifér jól ismeri a magyar konzervatívok elgondolásait, politikai törekvéseiket az 1860-as évek elején, kapcsolataikat egymással és a birodalmi kormány konzervatív tényezőivel. Inkább elírásnak tűnik, mint helytelen interpretációnak az a fél mondata, amely szerint a magyar országgyűlés 1861 évi augusztus felirata elismerte volna a közös ügyek létét. A szöveggondozás, a publikált források apparátusa, a felhasznált anyag bősége, a bevezető tanulmány rendkívül korrekt, visszafogott, megalapozott elemzései példaszeríek. S a példaszerűség nem valami általános értelmű dicséret. A készülő közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadásában az osztrák 1 Josef Redlich, Das österreichische Staats-und Reichsproblem. 2 Bde. Leipzig 1920, 1926. Harm Hinrich Brandt, Der österreichische Neoabsolutismus. Staatsfinanzen und Politik 1848-1860, 2 Bde. Göttingen 1978. 968. 1.