Századok – 1989

Közlemények - Miskolczy Ambrus: Az 1948–49-i magyar forradalom bajor szemmel (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) V–VI/644

658 MISKOLCZY AMBRUS kat". De a vélt győzelemnek sem tudott örülni a bajor követ. Mert - aggodalmaskodik szeptember 26-án - ha meg is bukik a kossuthi párt, „senki sem tudja előre megmondani és előre látni, hogy ezáltal a nehézségek eltűnnek, a magyarok - legyőzötten - ügyüket, mint veszett ügyet, feladják, a harc által felfokozott nemzeti gyűlölet később megint kitöréshez vezet". Jobb lett volna, mondja utólag, ha a bécsi udvar kezdettől fogva határozott lett volna, JelaSiéot nem minősítette volna júniusban árulónak. Persze akkor nagyon kétséges helyzetbe szorította János főherceg császári fenség, István nádor főherceg és Esterházy Pál herceg magyar miniszter befolyása. „Amit csendben szívből kívántak, azt hangosan meg kellett tagadni, határozottan kárhoztatni" - fejezi be eszmefuttatását. Luxburg szemében István nádor a démonikus arányokat öltő Kossuth eszköze. Október 1-én már-már rajta kéri számon azt is, hogy Bécs a német egység híve lett és a demokratikus intézmények megszilárdítását „árnyékcsászárral" akarták elérni, és a magyar párt jelentős mértékben hozzájárult a március óta Bécsben domináló „nép- és diákwirtschafttal" szövetkezve, ahhoz, hogy május 15-én a népszuverenitást és a demokratikus monarchiát proklamálják. Nem kis elégtétellel emlegeti a bajor követ, Kossuth Bécsben bujkál, Párizsba menekül, hogy aztán annál keserűbben jelezze, Kossuth „a legborzalmasabb forradalmi eszözökkel él", miközben JelaSié katonáinak fegyelmezetlensége a magyar lakosságot ellenállásra ösztönzi. „Csak már lenne vége!" - kiált fel október 4-én Luxburg, változatlanul a katonapárt győzelmét kívánva. Legfeljebb csak abban nem következetes, hogy október 6-án még helyeselte a császár október 3-i manifesztumának (október 5-i) közlését, amelynek értelmében JelaSié lett a magyarországi császári hadak fővezére, október 9-én viszont már elhamarkodottnak, sőt hibának tartja a kiáltvány közlését. Ekkor ugyanis már a Batthyány-palotából figyelhette, hogy október 6-án megint kitört a forradalom a császárvárosban, méghozzá hivatástudattal eltelve, félelem nélkül, mert - írja október 12-én - „egy diplomata mint egy katona nem kell hogy elhagyja a posztját". A sikerben nem kételkedett. Azon sem tűnődött el, mi lesz az alkotmányossággal, csak jelzi, a császár tiltakozik a reakció vádja ellen, szavát adta az alkotmányos intézmények tiszteletben tartására. A hatalmi harcban számára sincsenek ún. mellékes szempontok. A győzelem érdekli, ha aztán a győztes csata után elszáll a győzelmi mámor, egy kicsit aggodalmaskodik. Helyeselte Robert Blum kivégzését. Vigasztalta a 10 hónap alatt 10 évet öregedett Windischgrätzet, hogy nem volt más választása, mint Bécs ostroma. November 7-én bízott abban, hogy a magyarországi hadjárat rövid lesz. Aztán november 9-én ehhez a reményéhez még hozzáfűzte, hogyha nem, akkor nagyon próbára lesznek téve a seregek. Ezek után jelentései száraz ténybeszámolók. Hol szidja a fejleményeket, hol i gyors győzelmet jósol, hol a gyors győzelem előtt tornyosuló akadályokat jelzi. Aztán 1849. augusztus 9-én azt hiszi, rájött a hírek változásának belső logikájára: „észrevehető, hogy minden vasárnap rosszak a magyarországi hírek és hogy a börzespekulánsok, akik baisse-re játszanak, szándékosan terjesztik el, a másnapi, hétfői börze befolyásolása érdekében. Mivel Bécsben hétfőn nem jelennek meg a lapok, ezek a spekulánsok szépen keresnek másnapig, amikor általában a hírek már jobbak." De közben Luxburg nem volt annyira optimista, mint jelentései. Minapi uralkodójának megírta, hogy hiába győzték le Bécsben a „csőcseléket", fojtogató lidércként ne-