Századok – 1989

Közlemények - Miskolczy Ambrus: Az 1948–49-i magyar forradalom bajor szemmel (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) V–VI/644

BAJOROK AZ 1848-49-ES FORRADALOMRÓL 657 demokratikus párt úgy állítja be, hogy a nép akaratának érvényesüléseként tért viszsza az udvar Bécsbe. „Azt, ami Ausztriában történik - írja Luxburg augusztus 14-én -, nem szabad összehasonlítani azzal, amire a forradalom alatt más országokban kerül sor. Az osztrák monarchiának nagy tartalékai vannak, és ellen tud állni a legnagyobb megrázódtatásoknak. Nemzetiségi és tartományi sokszínűsége, de főleg a hadsereg kitűnő szelleme, amelyet megerősítettek az itáliai győzelmek, az üdvösség eszközeit kínálják." Hogy Bécsben a közszellem még rossz, az egy kisebbség aknamunkájának az eredménye. A legnagyobb akadályt pedig a magyarországi ügyek jelentik. „A fő agitátor - fejtegeti augusztus 19-én -, azt lehet mondani, Magyarország és az egész Monarchia rossz szelleme, Kossuth pénzügyminiszter. E pártütő tribun sodró és féktelen ékesszólása összezavar minden ügyet, és végül vagy saját, vagy hazája vesztébe vezet. Ha nem sikerül Horvátországgal és a szerbekkel kiegyezni, a legbarbárabb rontó háború szinte elkerülhetetlenül ki fog robbani," hiszen JelaSic az első jelre kész támadni. Augusztus 29-én már ez a mérleg: „az ékesszólás és a szép szavak nem sokat számítanak ott, ahol kivonták a kardot." Nyár végén a polgárháború elkerülhetetlennek tűnt. Néhány nap múlva már majdnem befejezettnek. A közvetítés tehát haszontalannak. És most - szeptember 4-én - bajor követünk elmarasztalja János főherceget, aki Frankfurtban átvette Németország reichsverweseri tisztjét, és „sajnos a szélsőséges pártra hallgat, arra gondol, mint mondják, hogy a Birodalom rendkívüli megbízottját küldjék Pestre," ahonnan teljesen szabálytalan módon a minisztérium küldöttet rendelt Frankfurtba. Mindenesetre mire megérkezik a német küldött, JelaSié már Pesten lesz. És - jelzi szeptember 9-én - hiába akarja a 200 tagú magyar parlamenti küldöttség is rendbe hozni a kossuthi minisztérium hibáit, „holnap bizonytalan és kitérő válasszal tér majd meg." Az már jobban aggasztotta Luxburgot, hogy, mint szeptember 16-án írta, a magyarok, lengyelek és zsidók a bécsi I „mozgalmi pártot" pénzzel támogatták, és azért sem lelkesedett igazán, hogy a horvátok győzelme a „szláv népesség" győzelmét jelenti „a német elem" fölött. Kese-I ruen fejtegeti szeptember 18-án, hogy a bécsi parlamentben is nyomasztó a szláv j többség. „Szomorú és megalázó látni, hogy a józan ész, a gyakorlati szellem és a 1 szándékok tisztaságát tekintve a német képviselők, akik műveltebbek, magasabb színvonalat képviselnek, jobban ismerik az ügyeket, sokkal hátrább vannak, mint szláv kollégáik." Még szerencse, írja, hogy Kossuth bukása „megkönnyíti a békés megegyezést Magyarország és Horvátország között, jobban mondva Ausztria csá• szára és Magyarország királya között". JelaSiónak megparancsolták, hogy hallgas\ sa meg Batthyány és István nádor békeajánlatát. „Kétségtelen, hogy jobb lenne elkerülni a haszontalan vérontást, ha sikerülne békésen elérni azokat a feltételeket, amelyeknek megfelelően Magyarország a bécsi császári kormánnyal szemben a régi függési viszonyba kerül. Csak a had- és pénzügy központosítását kérik anélkül, hogy a magyarok hiúságát és érzékenységét sértenék." Mikor István főherceg Bécsbe jött, elhagyva „azt az ügyet, amelyet túl nagy buzgalommal védett a bécsi császári kormánnyal szemben", Luxburg - szeptember 25-én - már úgy látta, hogy a harc véget ért, „ha csak valamiféle hősies elszántság a magyarokat nem viszi arra, hogy inkább elvesszenek, semhogy megadják magu-