Századok – 1989
Közlemények - Miskolczy Ambrus: Az 1948–49-i magyar forradalom bajor szemmel (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) V–VI/644
KÖZLEMÉNYEK Miskolczy Ambrus AZ 1848-49-1 MAGYAR FORRADALOM BAJOR SZEMMEL (A diplomáciatörténet és az imagológia határán) A forradalom-kutatásban az oknyomozó kérdésfeltevések és a belsó dinamizmusok megismerésére törekedő vizsgálódások mellett fontos szerepet játszik az image-kutatás is, amely a diplomáciatörténettől szinte elválaszthatatlan. Annak bemutatása, hogy és miként, miért és hogyan látták a kortársak, elsősorban a külső megfigyelők azokat az eseményeket, amelyek egy másik nemzet életében sorsfordító változásokhoz vezettek. Talán ezen a szakterületen a legnagyobb annak a veszélye, hogy a történész fenntartás nélkül azonosul a kortársi véleményekkel vagy egyszerűen elutasító álláspontra helyezkedik. Ugyanakkor, talán e téren vagyunk a leghajlamosabbak arra, hogy elfeledjük „a történetírás [...] egyedül igaz és kötelező módszerét: hogy igyekezzék bensőleg átélni az időket, amiket meg akar eleveníteni. És nincs a 48-as történetnek még egy olyan területe, amelyen az élettelen utólagos okosság annyira eltorzíthatná a valóságot mint a külpolitikának a története".1 Márpedig 1848 az „elszalasztott lehetőségek" éve volt Közép-Európában. És ha ma már nem kell absztrakt sémához vagy valamelyik egykori irányzathoz mérni a fejleményeket, az értékelés során a - ma sokat emlegetett - diagnózis-alkotás igénye az értékszempont-központú megközelítést nem zárja ki. Hajnal István, amikor azt mérlegelte, hogy a magyar kormánynak joga volt-e önálló külügyi képviseletre, és ez milyen következményekkel járt vagy járhatott volna, finom dialektikával fejtette fel az 1950-es évek elején: „A bajok gyökere, úgy hisszük, ott rejlett, hogy az akkori modern államfogalom értelmében az önálló állam kifelé egyetlen test, részei kifelé nem kapcsolódhattak idegen államokkal. Vagy más szóval önálló államok nem kapcsolódhattak tartós szoros egységgé, csak ha feladták és elvágták minden önálló kapcsolatukat más, idegen államokkal, bármennyire kívánta volna is e kapcsolatokat saját érdekük. A külügyi szuverenitásnak ez az egysége ennél fogva elnyelte a szövetkezett államok önállóságát, mint ezt a Német Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok sorsa is mutatta. Bonyolult és a részeket is kielégítő nemzetközi dinamika helyett, részleteiben szakszerűen kiépített nagy mű helyett zsákmányolásra, hódításra leső primitív hatalmi politika lett úrrá a világon."2 A kérdések politikai megoldása helyett a katonai „megoldáshoz" folyamodtak, aminek aztán mindenki vesztese lett. 1 Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája. Bp., 1957. 7. 2 I. m. 25.
