Századok – 1989

Tanulmányok - Fekete László: Protoindusztrializáció: a történelmi korszakváltás elmélete avagy a történelemelmélet korszakváltása V–VI/606

608 FEKETE LÁSZLÓ nyai, a gazdasági szektoroknak a nemzetgazdaságban betöltött súlya, az úgynevezett húzóiparágak részesedése a nemzeti jövedelembdl, a foglalkozási struktúra, a profitráta, a kamatlábak stb. Nagytömegű gazdaságtörténeti adat kvantitatív vizsgálata után néhány axiómaszerű megállapítás fogalmazódott meg. Az ipari forradalom kezdeteiről akkor beszélhetünk, amikor a gazdasági növekedés felülmúlja a népességnövekedés ütemét, s az egy főre számított nemzeti jövedelem növekedése hoszszú távon évi 2%-ig emelkedik, amikor az éves tiszta beruházás 8-10% körül mozog, amikor az ipari szektor termelési értéke egyre nagyobb teret hódít a nemzeti jövedelem termelésében, amikor bizonyos húzóágazatok növekedése eléri az évi 6-8%-ot vagy ennél is többet, amikor a társadalom foglalkozási struktúrája az ipari, illetve a szolgáltató szektorok javára megváltozik, amikor a profitráta határozza meg a kamatlábak nagyságát és mozgásának irányát, s a korábbi évtizedekhez, évszázadokhoz képest az átlagprofitráta viszonylag alacsony érték, 5-10% körül ingadozik stb.6 így a vizsgálatba bevont források körétől és a választott módszerek finomságától függően kimondatott, hogy az ipari forradalom az 1760-as évek elején, 1760 6 Talán nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy a profitráta és a kamatláb viszonyának említésével a klasszikus gazdaságelméleti gondolkodás egyik legcsúszósabb területére léptünk. Ezért ehhez a problémához néhány magyarázó és erősen leegyszerűsítő megjegyzést kell fűznünk. Az Adam Smith előtti gazdaságelméleti gondolkodás a kamatlábra, mint egy fontos, a profitráta nagyságát meghatározó tényezőre tekintett. így a kamatláb nagysága befolyásolja a tőke tulajdonosának és a manufaktúratulajdonosnak a többlet feletti osztozkodását, vagyis a manufaktúratulajdonos haszna a teljes bevételnek azon része, amely a termelési költség kifizetése és a bankártól kölcsönzött tőke viszszafizetése után megmarad. Ezzel szemben a 18. század második felétől, ahogy azt a Wealth of Nations második könyvének Of Stock Lent at Interest című fejezetéből megtudhatjuk, ez a szemlélet teljesen megváltozott. Ekkor már úgy tekintenek a profitrátára, mint amely meghatározza a kamatláb nagyságát és szabályozza a tőke tulajdonosának és a manufaktúratulajdonosnak az osztozkodását a többlet fölött, még ha a kamatláb nagysága előzetesen tájékoztatja is a vállalkozót a minimálisan elérendő profitráta nagyságáról. Az átlagos kamatláb nagysága hosszú távon valahol a termelési ciklus során elérhető marginális profitráta körül ingadozik. (Rövid távon természetesen a marginális profitráta az átlagos kamatláb alá is süllyedhet, mivel azt a termelés mikrovilága felől nézve a vállakózások tízezrei között dúló csaták mindenkori kimenetele befolyásolja. ) Ricardo és J. S. Mill műveiben is részletes elemzéseket találunk, amelyek azt mutatják ki, hogy a kamatláb a profitráta része, és megkísérlik meghatározni mindazon tényezőket, amelyek megakadályozzák, hogy az átlagprofitráta az általános kamatlábak szintjére sülylyedjen. Marx, s már korábban Ricardo is, a kamatláb és a profitráta közötti arányt - az osztozkodás arányát - úgy tekintette, mint nem kvantifikálható, eredendően nem tisztán gazdasági tényezőt. Az osztozkodás arányát sokkal inkább a szokások, tradíciók, politikai hatalom fölötti rendelkezés határozza meg. Valószínűleg helyes az az elképzelés, amely nem egyszerűen a gazdaságelméleti gondolkodásban, hanem a „tradicionális" és a liberális kapitalista gazdaság működésének lényegében látja a változást. Ezzel szemben a klasszikus gazdaságelméleti gondolkodás téziseinek-dogmáinak letűnése után a neoklasszikus közgazdaságtan szerint a kamatlábak és a profitráta mozgását ugyanazon gazdasági tényezők irányítják, s a kettő között meglévő eltérést az alternatív beruházási döntések kockázatának különbségéből vezette le. A probléma ezzel lassan el is veszítette társadalmi vonatkozásait és a gazdaság szekuláris növekedése szempontjából kiemelt fontosságát, igaz néhány évtized múlva Keynesnél, Sraffánál ismét megjelenik. így a fenti megjegyzések természetesen a liberális kapitalista gazdaságra vonatkoznak, s nem érvényesek azokra a gazdaságokra, ahol az állam társadalmi, gazdasági vagy politikai célok érdekében beavatkozik a központi bankon keresztül a kamatlábak mozgásába. Ez már egyébként sem olyan problémaként jelenik meg, mint ahogy azt a klasszikus politikai gazdaságtan képviselői hitték, amiből a jövő kiolvasható. Ld. ehhez Marx, K. (1974) 3. könyv 337.; Smith, A. (1976) Vol. 1. 372-380., vö. 98-110.