Századok – 1989

Tanulmányok - Péter Katalin: Női családfők Sárospatakon a 16. és 17. században V–VI/563

NŐI CSALÁDFŐK SÁROSPATAKON A 16.-17. SZÁZADBAN 599 esetleg nem koldulhattak volna, de koldust - mint családfőt - csak férfiak közül írtak össze. A 17. század során végeredményben már nem lehet, illetve nem érdemes a női családfők teljesítményét a férfi családfőkéhez viszonyítani, mert maga a megkülönböztetés nem lényeges jegyet ragad meg. A gazdaságok nem aszerint különböztek egymástól, hogy férfi vagy nő fősége alatt éltek-e, hanem a tulajdonos vagyoni állapota szerint. A férfiaknál pedig talán többen voltak a gazdagok, és kevesebb a szegény, de özvegy Dobozi Istvánné gazdasága - bármilyen nehézségek árán szervezte is meg - bizonyosan jobban hasonlított a vele egy szinten gazdag férfiak gazdaságaihoz, mint azoknak a nőknek a háztartásaihoz, akiknél az összeírók ezt jegyezték be: „nyomorult". A 17. századi női családfők a família szempontjából sem alkottak egységes csoportot. Együttesük éppen ügy két részre tagolódott, ahogyan a gazdálkodást tekintve nem volt egységes. A kiválóak együttesét megkülönböztette az, hogy ők a házastárs hiányából adódó hátrányt leküzdötték, és a vagyonos férfiakéhoz hasonló famíliákat tartottak fenn. A többiek viszont kénytelenek voltak a teljesítés kényszerének megszűntéből következő lehetőséggel élni. Mert aligha valószínű, hogy bárki is önként választotta volna azt az állapotot, amelyben nem járt tőle teljes értékű szolgálat. Márpedig a „nyomorúság" vagy az özvegyi állapot miatt nyújtott kedvezmények feltételezték a csonka családot. Megjegyzendő azonban, hogy bár a 17. században „nőtlen legény" telektulajdonosok is feltűntek, ők nem kaptak a szolgáltatásoknál kedvezményt. A megfelelő munkaerő hiányát vette tehát tudomásul a birtokigazgatás egyes női telektulajdonosoknál. Az alacsony értékű vagy semmilyen szolgáltatást nem nyújtó női családfőktől nyilvánvalóan azért nem követeltek többet, mert az uradalmi igazgatás tisztában volt azzal, hogy nem tudnak a telekről maguknál alkalmasabb munkaerőt kiállítani. Ennek a következtetésnek nem mond ellent az, miszerint az urbáriumok egyes özvegyszert járó asszonyok összeírásánál is feltüntettek fiakat. Az urbáriumok „filii" rovatában felvett személyek száma ugyanis a famíliáról Patakon semmit nem árul el. Ezek a felvételek először is rendkívül következetlenek. így az 1657-i urbárium feltünteti például Gombkötő Gergely 1 fiát, akiről a megjegyzés rovatából kiderül, hogy „kisfiú", mégis szolgál vak apja helyett. Eötvös Tamásnénál viszont a fiak rovatában csak 1 személy szerepel, de a megjegyzésekben ez áll: „fia kettő, élhetetlenek, ritkán vezetik ide őket". A felvételek következetlenségénél is zavaróbb a famíliák számbavétele szempontjából az, hogy az urbáriumok, ha feltüntettek fiakat egyáltalán, összeírtak olyanokat is, akik bizonyosan nem éltek a telken. Az 1657-i urbárium szerint például az Új utcában Csiszár Gergelynek 4 fia volt. 1660-ban ezt írták utólag a megjegyzésekbe: „maga meghalt, sellér lakik benne". Nyilván nem zsellérre bízták volna a telket, ha a 4 fiú valóban ott lakik. Vagy 1676-ban az Alsó hóstátban Gombkötő Mártont 2 fiúval írtak össze, a megjegyzéseknél mégis ez áll: „Keresztury Mihály tartja" a telket. Aztán közel ehhez a telekhez élt özvegy Ungváry Istvánné, a megfelelő rovat szerint 2 fiúval. A megjegyzésekből azonban kitűnik, hogy a fiúk közül „egyik itthon lakik... másik Debrecenben". És felvettek fiakat, de beírták, hogy katonák valahol. Végül tel-