Századok – 1989

Tanulmányok - Péter Katalin: Női családfők Sárospatakon a 16. és 17. században V–VI/563

NŐI CSALÁDFŐK SÁROSPATAKON A 16.-17. SZÁZADBAN 597 volt műhelyt örökölni; sok özvegy férje halála után is fenntatotta az ipart. Többjük lakatosműhelyt tartott fenn, mint Turi Lakatos Jánosné 1648-ban és 1657-ben. De még kovácsok özvegyeiről is kiderül időnként, hogy kovácsmesterséggel teljesítenek szolgálatot. Végül a kocsmárosság kifejezetten női foglalkozásnak látszik. A kocsmárosok között vannak gyakran lányok és özvegységüket hosszan megőrző aszszonyok. Náluk azonban az valószínű, hogy néhai férjüktől függetlenül folytatták ezt a foglalkozást. Ugyanígy férjüktől függetlenül voltak önálló egzisztenciák a bábaasszonyok. Összeírás sajnos csak egynek, bizonyos Posztosnénak a nevét tartotta fenn 1631-ből. Az Új utcában szolgált ezzel a különleges foglalkozással. Bába azonban nyilván volt több is, mert a hasonlónak tekinthető férfifoglalkozást, a borbélyságot is csak akkor szokták az urbáriumok feltüntetni, ha szolgálatnak számít. Férjüktől függetlenül vállalkozó és nem egyszerűen az örökölt gazdaságot fenntartó, esetleg gyarapító asszonyokat lehet azonban a nem kifejezetten női foglalkozást űzőknél is találni. Az önállósággal 1704-ben próbálkozó, de végül nem nagyon sikeres Asztalos Zsuzskáról már ismételten volt szó. Vele együtt, az 1704-i évben jelent meg két „jövevény özvegyasszony" a Felső hóstátban, és egy harmadik özvegy azért kapott kedvezményt, mert „még fel nem állította egészen a házát". Az ilyen eseteket a kutatónak sok összeírás átböngészésével, nevek és telkek nehézkes azonosításával kell kiderítenie, maguk a kortársak azonban naponta találkoztak gazdag vagy tehetős, sok férfi gazdaságánál vagy műhelyénél nagyobb üzemeket fenntartó özvegyasszonyokkal. Nyilvánvalóan tudták, hogy az özvegyi állapot és a szegénység nem feltétlenül jár együtt. Nem minősíthették az özvegyek teljesítőképességét eleve alacsonyabbra, és egyesek munkájának értéktelenségét nem özvegyi állapotukból eredeztették. Az összeírások sugallta következtetés vagy az, amit első látásra sejtettek, a valóságos tények próbája előtt nem áll meg: A sok szegény özvegyasszony számára biztosított, nyilvánvalóan a férfiak kötelezettségénél enyhébb szolgálat egyszerűen a gyengébb teljesítőképesség tudomásulvételéből következett. Nem kellett elviselhetetlen szolgálatot adniuk, mint ahogyan férfiak sem kényszerültek igásrobotra, ha nem volt jószáguk, és nem kellett kovácsmesterséggel szolgálniuk azoknak, akik nem rendelkeztek kovácsműhellyel. Végül sok férfit is megkíméltek a szolgálattól. Egyetlen, jó gazdasági színvonalú évben, 1657-ben 7 férfiről jegyezték fel, hogy „nyomorult", „öreg ember", „koldul", „nyomorék", „beteg", tehát nem szolgál. A tehetős női családfők pedig - özvegyi állapotuktól függetlenül - nem özvegyszerbe jártak, hanem éppen úgy lehetőségeik szerint szolgáltak, vagy pénzen váltották meg a munkát, mint a férfiak. A szabad telken élők is a férfiakhoz hasonlóan voltak mentesek. Az adatok együttese szerint tehát a 17. század a női családfők számára nem volt kínkeservesebb korszak, mint bárkinek, aki akkor élt. Inkább azért volt annyi szegény női családfő, mert semmi nem tartotta vissza a nőket a családfői szerep vállalásától, és nem kényszerültek feladni, ha erejüket meghaladta. A 16. században még megvolt természetes társadalmi szűrő már nem működött; egyszerűen az a nő lett családfő, aki telket örökölt. Ennek a változásnak a létrejöttében a földesúri gazdaságpolitika feltehetőleg nagy szerepet kapott. Az egyenlőtlen teljesítőképességet tudomásul véve maga számolta fel a 16. századi kiválasztás mércéjét. Bizonyos szempontból még azt is le-