Századok – 1989

Tanulmányok - Péter Katalin: Női családfők Sárospatakon a 16. és 17. században V–VI/563

574 PÉTER KATALIN vegy mint telektulajdonos kimaradt az öröklés láncából, nem feltétlenül esett ki egyidejűleg a termelésből is. A 16. századi, rendkívül előnyös forrásadottságok alapján meg lehet állapítani, hogy ilyenkor az esetek túlnyomó többségében a vagyont illetve a felelősséget osztották meg a családon belül. Nem vette át például a telket férje után Nyereggyártó vagy Nyerges Benedekné az 1567-i urbárium szerint. Nem mondott azonban le a teljes vagyonról; bordézsmát fizetett, tehát a szőlő az ő kezén maradt. A telken pedig fia, Nyerges János ült, vagyis a fiú teljesítette a jobbágyi szolgálatot. Hasonlóan történt a Zaz családban. Náluk 1554-ben és 1567-ben Zaaz Mihály volt a telektulajdonos. 1570-ben özvegye tekintélyes dézsmát fizetett, de az urbáriumban a fiút, ugyancsak Zaz Mihályt tüntették fel. A vagyon ilyen megosztása előnyös lehetett, mert alkalmazták fordítva is. Ilyenkor az özvegy anya átvette a telket, de a szőlő után felnőtt fiú fizetett. Ezt tette Zeoch András özvegye és fia 1567-ben. Hasonló esetek fordulhattak elő a továbbiakban is, alkalmas források híján azonban nem lehet őket tetten érni. Csak 1688-ból maradt fenn újra egyidejű dézsmajegyzék és urbárium. Akkor viszont vagyonmegosztásról már nincs szó. Ehelyett egyes özvegyek egyszerűen pusztán hagyják a telket, és csak a szőlőt művelik. így Garay István házát mint „deserta"-t vették fel, özvegye azonban élt, mert bordézsmát fizetett. A telket aztán az 1693-i urbárium szerint Garai István, nyilván a házaspár fia, újra művelni kezdte. Nincs adat az újra művelésről Sereséknél: róluk 1688-ban csak az derül ki, hogy özvegy Seres Gáspárné felszabadított telkét pusztán hagyta; csupán a szőlő után fizet bortizedet. 1704-ben Tott Istvánné hasonlóan járt el, de ő még az önálló létet is feladta: az ispotályban élt, és onnan fizetett valami borjáradékot. Két, ugyancsak 1704-ben az ispotályban élő asszonynak viszont talán szőlője sem volt, mindenesetre nem fizettek. Szigyártó János és Fekete János özvegyei voltak, de néhai férjük 1/2-1/2 telkét pusztán hagyva vonultak be a szegényházba. A külsővárosi családfőknek ezidőben majdnem a fele gazdálkodott 1/2 telken; nyilvánvalóan biztos megélhetést nyújtottak. Inkább a szóban forgó özvegyek tehetetlensége, mint szegénységük okozhatta, hogy az ispotályba költöztek. De ha ekkora telkek özvegy örökösei nem folytatták a gazdálkodást, eljárásuk bizonyosan nem volt kivételes. Jellegzetes lehetett viszont a kétféle viselkedésben megnyilvánuló különbség. Vagyis talán valamilyen külső körülmény változott meg a 16. század közepe és a 17. század vége között. Az okozhatta az özvegyeknek a telek átvételével szemben eltérő magatartását. Valószínűleg nem véletlen, hogy a telket nem vállaló özvegyek a 16. században még rendszerint a vagyonmegosztás céljával jártakéi, és a telket a családból művelte valaki, míg a 17. század vége felé a telket egyszerűen pusztán hagyták. 5. A nem valóságos özvegyek ritkasága A telket birtokló asszonyok túlnyomó többsége valóságos özvegy lehetett, holott a nem-valóságos özvegységre két út is vitt. Az egyik a vadházasságból adódott. A meglepő azonban az, hogy minden jel arra utal, mintha a törvénytelen kapcsolat nem lett volna szokás. Mert először is maga a „paráznaság", a házasságon kívüli